|
Színház
A színházi évadnak hát megint vége van. Nem tagadjuk, lassan múlt és sok türelmet kívánt. Az ősszel mindenki: igazgató, rendező, színész s kritikus egyaránt szorongva kérdezte: mit hoz az esztendő? Az esztendő azután mégis elég sokat hozott: különösen a pénztáraknak. Mondják, háborús konjunktúra; mindegy. Az okokat most ne firtassuk; elég annyi, hogy mindazok, akik a szellemi eredményt az anyagiak nagyságán mérik, meg lehetnek elégedve. A nézőterek telve voltak, nem egy darab váratlan sikert ért el; eseményekben nem volt hiány. Hogy, színházi életünk szintjének évek óta megfigyelhető süllyedése tovább tart, azt kevesen tartják számon s e kevesek is hovatovább a minden kákán csomót kereső, gyomorsavtúltengéses, mindent jobban tudó bölcsködés hírébe kerülnek. A kritikusmesterség egyre nehezebb. A bíráló feladata mégis csak az, hogy az ideális követelményekre figyelmeztessen, hogy az igényességet ébren tartsa, hogy az általános képre is figyeljen. S ma senki nem hallgat rá. Meglepő-e, ha elcsügged? Az évad mérlege tehát elég szomorúan zárul. Az előadásra került művek nagy része gyenge átlag vagy silány pótanyagokból készült epigonmunka. A klasszikusok tisztelete már alig hogy nyomokban érezhető csak. (Jellemző tünet, hogy a Nemzeti Színház nem tartotta érdemesnek Katona emlékét az évforduló alkalmával legalább a Bánk-bán új előadásával megtisztelni s az emlékévben Grillparzer Bánk-drámáját adta elő, azt is a Német-Magyar Társaság égisze alatt.)
Az előadások nagy része gyorsan, hevenyészve készült el s szinte a közönség előtt alakult, annak részvételével, az esetek nagy részében nem az előadás javára. Hogy nincs jelentős rendezőnk, legfeljebb néhány megbízható mesteremberünk; nemrég panaszoltuk fel; csoda-e, ha színészeink munkájában is elvétve ha látunk komolyan számbavehető fejlődést. Az utánpótlás, az ifjúság, gyenge iskoláztatás 'után a színházi hivatal malmába kerül, lelkesítő feladatok, kellő vezetés nélkül, kapkodva s erején felüli munkát vállalva, megállott, ahonnan kiindulnia kellene? Annál nagyobb elismerést érdemel az a néhány erőfeszítés, amelyben a magyar színjátszó szellem szebb hagyománya s biztatóbb jövője látszik meg-megcsillanni. Nem sok ez sem s inkább a színházi konzervativizmus , mint a haladó vállalkozások területén tapasztalható. A kísérletezés, vállalkozás szelleme mintha teljesen megszűnt volna; a legmodernebb kezdeményezések még mindig a Nemzetiben láthatók: egyre ritkábban ott is.
Színjátszásunk nagy területei mindmélyebbre süllyednek valami színtelen, jellegtelen realizmus híg, langyos vizeibe. Stílus nincs, vagy alig valami van még: elomlott régi s abbamaradt új. Egyes modern szellemű vállalkozások úgy hatnak, mint az elhanyatlott expresszionizmus kései, egészen időszerűtlen, vérszegény hajtásai. Klasszikus színjátszásunk otthonában pedig rend és fegyelem s szédületes munkairam helyettesíti az egységes „fentebb” stílust.
Meg kell adni, a színházi nagyüzem pontosan dolgozik s nagy teljesítőképességgel. A Nemzetiben körülbelül két bemutató esett egy hónapra s ha nem is állandóan, a Nemzeti Kamaraszínház mellett még két színházban vendégszerepeltek hosszabb-rövidebb ideig az együttes tagjai. S a sok átlagos előadás közt nem egy figyelemre méltó is akadt, bizonyságául annak, hogy a lehetőségek megvannak, csak az erők fegyelmező mértéke hiányzik. A „IV. Henrik”, ez a két részből álló terjedelmes történelmi színmű, nem tartozik Shakespeare legjobb alkotásai közé. Szerkezete meglehetősen szétfolyó, főmotivumai ismétlődnek, alakjai elmosódó változatai a nagy, emberábrázoló halhatatlan teremtményeinek; vagy teljesen hiányzik belőlük a jellem időtlen érvényessége, vagy szinte sablonszerű hordozói egy-egy eltúlzott érzésnek, indulatnak.
A mű egy darab angol történelmet visz színre, olyasmit, ami az egykorú közönség számára eléggé közismert volt, ami érdekelte őket, izgatta kiváncsiságukat. S ha Shakespeare emellett még azt is megkísérelte, hogy egy zseniális fogással megmentse a nem éppen mintaszerű életű Henrik becsületét, mindez angol magánügy volt; az általános emberi érvényesség legfeljebb ha egyes részletekben a csak pillanatokra villant tel a drámában. Korszerű angol darab volt ez a nagyra duzzadt történelmi színjáték: a színházi üzletember alkotása, aki tudja, mi kell a közönségnek: Lehet, hogy, amint okos kommentátorok magyarázzák.
Falstaff alakja azért került a drámába, hogy magára vonja a Henrikre zúduló vádakat; bizonyos azonban, hogy létét legalább ilyen mértékben a színpadi hagyománynak és annak a gyakorlatnak is köszönheti, amelyik előírta, hogy a nagy dráma megrázó jeleneteit vidám kontrasztjelenetek váltsák fel s emeljék ki. A hájas, fecsegő, jókedvű és hazudozó húskolosszus ezért gázol mint egy különös, minden gyengesége és pipogyasága mellett sem ellenszenves életművész a sötét kor ijesztő, véres és zavaros örvényein át. Falstaff, aki már az egykorú angol közönségnek is kedvence lett, jó példa arra, hogy a költő alkotásai önálló életre kelnek, sorsuk és hatásuk függetlenül megteremtőinktől. Az idő együtt alkot a költővel; jelentősnek szánt műveit nem egyszer megbuktatja, mellékes rögtönzéseiből esetleg halhatatlan remeket formál. Falstaff is hamarosan fontosabb lett a királyoknál, a cselszövő, erőszakos és pártütő főuraknál. Mentől közelebb kerülünk a mi korunkhoz, annál inkább. Már a XVIII-XIX. századbeli Shakespeare-renaisance is elsősorban Sir John alakjára figyelt s csakhamar eljött az idő, amikor a Henrik-drámák játékos mellékszereplőjéből főhős lett: egy általános emberi képlet időtlen érvényű megtestesítője.
A színházi emberek persze nem késtek sokáig, a megváltozott helyzetgyakorlati következményeit levonni; innen-onnan egy százada, hogy a Henrik-drámákat Falstaff-drámává vonták össze. A sikeres kezdemény gyakorlattá vált s ezt a gyakorlatot értékesítette a Nemzeti Színház, mikor most szintén „Falstaff”- á nyírta össze Shakespeare két részből álló színművét. Nem tudjuk pontosan, ki volt az átdolgozó; feladatát gondosan s lehető kímélettel végezte. A színes történelmi főcselekményből csak a legszükségesebb elemeket tartotta meg: minden fényt a potrohos svihákra összpontosított.
A szétfolyó színműből azonban az operáció után sem lett épkézláb darab; az átdolgozás jó bizonyíték arra; hogy drámát nem lehet csupán egy alak jelenlétére felépíteni: szerkezet, értelmes cselekmény, az egészet átsugárzó eszmei mag nélkül szétesik a darab. Ha a kontraszthatásuk által eleven jelenetek mellől elvesszük ellentétüket, ezek maguk is elhalványodnak, ha a mellékalak körül kialakult jeleneteket egymás mellé rakjuk, ebből csak többé-kevésbbé színes mozaik lesz, alapjukban hasonló jelenetek fárasztó s unalmas sorozata.
A Nemzeti előadása minden elismerést megérdemelhet, de mégis unalmas, üres. Sok hűhó semmiért. Fábry Zoltán tájékoztatott és sokoldalú rendező; ha egyelőre nem több is még okos és szellemes összegzőnél: lelkiismeretes, odaadó munkás. A technikai feladatokat ügyesen oldja meg: modernizált Shakespeare színpada lehetővé teszi a tizenöt kép gyors lepergetését: jelmezei tetszetősek s szín szimbolikájukkal megkönnyítik a kusza történet megértését.
Túlzottnak s erősen elméletinek tartjuk azonban azt a tételét, hogy egyes szereplők bohócos magatartása s a kalandosan változatos lépcsők beiktatása játékossá tenné az előadást. Inkább zavar és fáraszt, mint szórakoztat. Fábry valami középútat tart a történelmi realizmus és a tiszta játék között; ezt akarta színészei játékstílusában is megvalósítani; helyenként, különösen a mellékszereplők esetében elég sikerrel. Vándory Margit, Kürthy György, Pethes Sándor, Jakab Laci, Balázs Samu, Dévényi Gyuri, Gabányi László, Pásztor János, Baksa Soós László, Ónody Ákos, Ujlaky László, Nagy Adorján. Rajczy Lajos mind tisztességgel oldották meg feladatukat.
Túlzottan bohózatinak éreztük Matány Antal és Major Tamás játékát; sokkal stílusosabb volt Apáthy Imre játékos-komoly Henrik hercege és Szabó Margit tenyeres-talpas kocsmárosnéja. Az előadás azonban a főszereplővel győz vagy bukik. Falstaff szerepét Lehotay Árpádra osztani tévedésnek érezzük. Ez a különben kitűnő színész csak egészen ritkán válik be humoros szerepekben. Erősen hajlik a túlzásra, a komikum külsőséges eszközeinek alkalmazására; Falstaffjából teljességgel hiányzik az a nagyvonalúság, az az általános jelentőség, amit az alak tisztelői és magyarázói egyértelműen kiemelnek. Maszkja, mozgása, beszéde egyaránt helytelen: Falstaff-ból bohócot csinálni súlyos félreértés. |