Látogatás a honvédek lapjának, a „Tábori Ujság”-nak szerkesztőségében

Szuronyos puska és szárnya páncélsisak rajza díszíti a honvédek szeretett lapját, a „Tábori Ujság”-ot, amely ott jelenik meg „valahol Ukrajnában” és híven követi a magyar seregeket úttalan-utakon: záporban, viharban és hófúvásban. Nincs leküzdhetetlen akadály, hogy eljusson minden honvédkézbe, ott messzi idegenben, többezer kilométerre az ősi határtól. Még az első vonalokban is ott melengeti a lapot vitéz testvérünk szive fölött. Mert a „Tábori Ujság” az Ő lapja, amely örömet, derűt, hazai levegőt hoz; híven beszámol minden eseményről, elv a nagyvilágban, a harctereken és otthon Magyarországon történik. Nincs még lap Magyarországon, amely oly nagy távolságokat futna be, mint a „Tábori Ujság”.

„Mozgó szerkesztőség”...

Maga a szerkesztőség, a nyomda és a kiadóhivatal különben mozgó hadialakulat, amely egy eredetileg erre a célra épített hatalmas autóbuszon foglal helyet, - ahol külön iroda, nyomdahelyiség és rádiószoba rendelkezésére. Igy a tábori lap menetközben is készülhet. Ha a tábori szerkesztőség huzamosabb ideig tartózkodik egy helyen, akkor az áthelyezés a „szárazföldre” perceken belül megtörténik és egy félórán belül már ideiglenes új otthonában zakatól honvédek ujságnyomó-gépe. Az autóbuszról még annyit, hogy saját fűtése, világítása és rádióantenna-berendezése van.

Tábori ujság a világháborúban

A „Tábori Ujság” kétnaponként jelenik meg. A lapot Ritaprint-sokszorosítógépen nyomják, amelyet a német hadvezetőség ajándékozott a magyar honvédségnek. Magát szöveget papírvékonyságú alumíniumlemezre gépelik, erre rajzolni is lehet és ez kerül a sokszorosítógépbe. Naponta hatezer példányt tudnak kinyomni, eddig több mint százezer példányt nyomnak, illetve adtak ki. A „Tábori Ujság” amely a M. Kir. Honvéd Haditudósítószázad kiadása és remekül hozzáértő szakemberek munkája. 1941 november 17-én jelentette meg első számát. Azonban jelent meg „Tábori Ujság” már a mult világháborúban is, akkor az ostromlott przemysli várban adták ki.

Ez a ma már világtörténelmi értékű lelkes magyar harsona az elszigeteltség és elhagyatottság válságos pillanataiban lobbantotta lángra a fáradt, kimerült magyar harcosok lelkét. A przemysli „Tábori Ujság”-ban jelentek meg először Gyóni Géza háborús versei. Kinek nem markolt szívébe a „Csak egy éjszakára küldjétek el őket...” című Gyóni-vers, amely ott született meg Przemysl vérzivatarok poklában és a „Tábori Ujság”-ban látott először napvilágot. 1915 március 22-én szünt meg ez a tábori lap, hogy most 27 év után újra elinduljon a dicsőséges magyar seregek nyomán; szavainak tüzével melengeti ott a téli orosz éjtszakában a magyar honvédtestvérek lelkét elviszi hozzájuk a magyar föld ölelését amely hazavárja őket a kereszt győzelmével!

Honvédpoéták a „színes oldalon”

Nincs nagyobb öröm a táborban, mint amikor megjelenik a „Tábori Ujság”. Minden betűjét elolvassák nem is egyszer, aztán a féltveőrzött emlékek mellé kerül. Összegyűjti minden honvéd, hogy hazavigye - mert esetleg az ő írása is ott van benne. A szerkesztőség ugyanis az úgynevezett „Színes oldal”-on közli a beküldött verseket és prózát. Nincs is azóta nyugalma a rovatvezetőnek, amióta a „Színes oldal” megindult. A poéták tömege ostromolja éjjel-nappal, hol levélben, hol személyesen, még legelső vonalakból is érkezik vers. Sok értékes írás is akad a beküldöttek között, sőt kitünő rajzok, amelyek díszére válnának komoly világlapoknak is. Búcsúzóul pedig egy megható, szívhezszóló verset ragadok ki a „Tábori Ujság” „Szines oldaláról”; egy honvédapa írta, messzi-messzi valahol a Dnyeper partján.

Levél a Dnyepertől

Kislányom! Most messziről szól apád,
Megáld halkan a nagy távoltágon át.
Kislányom! Fond most imára kezed.
Hidd el kicsikém, hogy ott vagyok Veled.
A tél sipol már itt a Dnyeperen,
Reggel dér lepi be a fegyverem.
Ma a tt harcos katonaapád
Itt virrasztja át az orosz éjtszakát.
Az arca mint az érc, merev és komor,
S a lelke végtelen mezőkön kóborol.
De jön egy nap, kislányom, meglátod:
Csendesen az ajtóban megállok.
Te felnevetsz és elejted kóc-babád,
És örömében akkor sírni fog apád.”

(Oroszország, 1941. december).

Eötvös Gyula