A TUDOMÁNY HŐSEI

A végtelen hómezőkön fáradtan, félig vakultan vánszorog két ember. A 39 fokon szibériai hidegben hetek óta nem aludtak fedél alatt s csak ritkán sikerül egy kis rőzsét lángra lobbantaniok, hogy annak tüzénél teát forraljanak s ezzel melegítsék át meggémberedett tagjaikat. Utjuk lassan a hegyek közé vezet. Hó és hó mindenütt, amely lábuk alatt kísértetiesen ropog az irtózatos csöndben. A csöndet csak néha töri meg egy-egy pattanó hang, amikor a didergő fák fagyott ágai nem bírják tovább a szenvedést és holtan szakadnak le törzsükről.

A két ember azonban rendületlenül halad tovább, egyre csak Kelet felé. Az egyiket a megfogadott hűség tartja ébren gazdája mellett. A másikat pedig valami szent őrület hajszolja a vad kietlenségbe, ahol álmai kiteljesülését várja. Lábuk mind magasabbra viszi őket a hegység ormai felé, ahol könyörtelenül dudorászik a nyugatról keringőző szarmata síkság szele. Most végre lenn a völgyben füstöt látnak, itt emberi településnek kell lennie, bár a mindent egyformán belepő hótakaróból egyelőre semmi ház formája nem buggyan ki.

Kettejük közül az, aki nyilván hajszolja ezt az utat s akit belülről az áldott, mert alkotó neuraszténia fűt – a helyváltoztatás neuraszténiája, amely Nagy Sándortól Petőfiig minden hatalmas gondolkozónak életbélyegévé lett - tudván tudja, hogy ezen a vidéken európai, civilizált ember még sohasem járt. Szűz talajon tapos a lábuk, fél- vagy egészen vad néptörzsek vadászóföldjein. Soha ezt a vidéket még senki nem térképezte s a „művelt Nyugatnak” sejtelme sincs arról, mi várakozik itt az utasemberre. De most már minden mindegy.

Ők ketten nem bírják tovább a hideget, a szenvedést, az éhséget, a fagyos ég alatt való éjjelezést. Elvégre azok ott lenn a völgyben, akiknek kunyhója vagy sátra vagy putrija felől ég felé kanyarog a meleget ígérő füstkarika, mégis csak emberek s tán lesz bennök annyi emberi együttérzés, hogy a lázaktól gyötrött utasnak szurdékot adnak, amíg újra kis erőre kap.

A végső kétségbeesés erejével ereszkednek alá a völgybe. Már ott vannak az első bőrsátraknál, már majdnem belépnek, amikor egyszerre visító hang szakad ki onnan belülről s rá visszhangozva felel a többi sátorból megannyi más fenyegető női sikoly. S már rohannak is elő mindenünnen asszonyok, élesre fent késekkel a kezükben, fenyegetően hadonásznak a gyilkos szerszámmal a frissen érkezett fáradt vándorok felé.

A Zörgőcsontú Úr kaszája pendül itt a két idegen feje fölött. Végre nagynehezen, jelbeszédek segítségével iparkodik a két vándor megmagyarázni, hogy nem rossz szándék vezérli őket ebbe a faluba - megtudják, hogy, az Ural hegység Pelim völgyében vannak, egy vogul néptörzsnél, amelynek férfitagjai mind elhagyták a falut, hogy téli vadászaton szerezzék be az egész évre szükséges iramszarvas-mennyiséget - és holmi kis ajándékok kiosztásával iparkodnak jelbeszédüket nemzetközileg is érthető valutában kifejezni.

A két vándor egyike. Reguly Antal, húszegynehány esztendős magyar ifjú, aki most, ebben az Istentől elhagyatott völgyben találkozik első ízben élte nagy álmával, a vogul néplélekkel. Kísérője pedig a hűséges vogul paraszt, Pahtyár, aki becsülettel állja fogadalmát, hogy - bármi történjék is - gazdáját nem hagyja cserben.

Reguly úri családból eredt. Édesapja a zirci ciszterek ügyésze volt, aki fiát gondosan neveltette, fel egészen az egyetemig. Itt került Reguly a „délibábos” történésznek, Horvát István egyetemi professzornak a bűvkörébe: nála volt élelmezése és szállása. Ez az ember dobbantotta ki Regulyból a vágyat arra, hogy kövesse a másik diáknak, a székely Körösi Csorna Sándorok példáját. De amíg az Ázsia déli ösvényein kutatta az ősmagyarok fakult nyomait, addig Regulyt az Észak délibábja ejtette meg. Ausztrián, Németországon, Belgiumon keresztül kalandozik, mindössze néhány tallérral a zsebében, Skandinávia felé, majd onnan szinte öntudatlanul, mint az álomjáró, átmegy Finnországba, mert valami azt súgja neki, hogy az ő hivatása, hogy világosságot derítsen a titokzatos finn-magyar rokonságra, amely immár Sajnovits jezsuita páter emlékezetes lappföldi útja óta itt remeg a magyarság tudata alatt.

Most hosszabb időt tölt egy kis finn faluban, egy parasztkunyhóban, hogy ott a helyszínen tanulja meg a nyelvet és a népszokásokat, s hogy nagyon mélyen belehallgatódzék ennek a kis népnek a lelkébe. S ezentúl is, amíg rövid élete fáklyája ki nem húny, mindig ez a kutató-technika vezeti: ott élni a nép között, annak legmélyebb rétegeiben, amelyeket a civilizáció még nem mételyezett meg. Közvetlenül az ő szájukról tanulni meg a nyelvüket s onnan írni le, a közvetlen élmény hatása alatt, ami szellemi kincset a régmult évezredekből a paraszt történeti emlékezete megőrzött az utódok számára.

A finnországi élmény csak a kezdet kezdete volt. Hét év alatt ez a ragyogó nyelvfenomén tizenhárom nyelvet tanult meg: a finnen kívül a svédet, az észtet, az oroszt, a zürjént, mordvint, cseremiszt, csuvast, baskirt, votjákot, vogult osztjákot, lappot. Éspedig nem csak úgy futólagosan, utasember módjára, hanem annyira alaposan, hogy majd mindegyiknek a szótárát is megszerkesztette - persze állandóan félszemmel a magyar hasonlatosságokat kutatva, - ezenkívül tömegnyi jegyzetben megörökítette ezeknek a félvad népeknek ősi dalait.

Az orosz tudósok elsősorban ismerték fel Reguly vállalkozásának óriási jelentőségét. Hogyne, hiszen olyan vidékeket járt be ez a fiatal magyar, ahol előtte még soha civilizált ember nem járt. Az Ural hozzáférhetetlen hegyvölgyeiről ő készített először hasznavehető térképet, amelyet az orosz Akadémia adott ki külön kötetben. Annyira nagy súlyt helyeztek Reguly munkájára, hogy felszólították, lépjen orosz állami szolgálatba, fényes fizetéssel, ragyogó jövendő ígéretével. És Reguly nemet mondott. Hitt és bízott a magyar társadalom megértésében. Sorra küldözgette levélformájú jelentéseit a magyar Akadémiának s kérte, támogassák munkájában, mert itt van a perce, amikor - tán utoljára még lehetséges az ősmagyar mult rejtélyéről a fátyolt letépni.

Akadémiánk szegény volt, az emberekben kevés megértés is mutatkozott a „toprongyos északi rokonság”-gal való újítása irányában. Ha a nagy Széchenyi nincs, akkor tán egészen támogatás nélkül maradt volna Reguly. Igy azonban néha-néha mégis csurrant-csöppent egy kis pénzmag, úgyhogy Reguly végső értelemben háromszor vágott neki az Északi Szfinxnek. Csak aztán végül nem bírta már gyönge szervezete a hihetetlen fáradságokat. Haja kihullott, fogai meglazultak, és szüntelen lázak gyötrötték. Kénytelen volt hazatérni.

Emberi roncs lépte át hét esztendő multán újra a magyar határt. Égő áldozat a magyar tudás oltárán. Jóakarói belátták, hogy itt gyors segítségre van szükség. Elküldték a gräfenbergi gyógyintézetbe, hogy ott kissé magához térjen. Fizikailag kissé javult az állapota, lelkileg azonban soha többé nem tért magához. A 48-as kormány kinevezte könyvtárőrré. Amikor aztán Windischgrätzék vonultak be a fővárosba, a diadalmas ellenforradalom első dolga természetesen az volt, hogy állásától megfossza ezt a magyar lángészt. Ez a csapás végkép megtörte Regulyt. Agya egyszerűen kihagyott. Ott feküdtek előtte tömegnyi feljegyzései s hiába iparkodtak jóindulatú tudóstársai heteken keresztül vele együtt megfejteni a gyorsan odavetett jegyzeteket Reguly többé nem emlékezett semmire sem vissza, képtelen volt a kiállott szenvedések miatt figyelmét a saját írására koncentrálni.

Reguly életének ez volt a legnagyobb tragédiája. 1858-ban, 39 éves korában halt meg, anélkül, hogy megérhette volna saját feljegyzéseinek feltámadását. Csak hosszú évtizedekkel halála után sikerült magyar tudósoknak ezeket a jegyzeteket megfejteniök s ezzel egy mély villantást vetniök az örökké rejtelmes Ázsia misztikus, történelemelőtti álomvilágába.

Semper Victor