Nem múlt el egy emberöltő sem egy-két háború nélkül.
S ha végigtanulmányozzuk a háborúkat, látjuk, hogy a nemzet háború idején is igen hosszú ideig helyt állhat – ha megvannak erre belső tulajdonságai – s nagyobb mértékben vannak meg, mint az ellenfélben. A háborúban előnyt jelent a népnek, ha hazája gazdag természeti kincsekben; ha nagy a lakosság lélekszáma; ha jól van felszerelve, kiképezve a hadsereg. Mindez előnyt jelent, de nem a háború megnyerését.

A háború megnyeréséhez szükséges az egész nép kitartása, lelkesedése, akaraterő az esetleg évekig tartó nélkülözésekhez – s mindezeknek nélkülözhetetlen előfeltétele: a mintaszerű szervezettség. Nem vitás, hogy hazánk természeti kincsekkel bőven meg van áldva; lakosságának számát tekintve, Magyarország az erős középhatalmak között foglal helyet; hadseregünk kiképzése, felszerelése igen jó. De háborúban ébredhetünk rá arra, mit jelent a polgári lakosság szervezettsége és kitartása. A kitartás fokozását célozza a jól szervezett propaganda is; mindennél jobb propaganda azonban az, ha a lakosság bármely társadalmi osztályának tagjai egyenként is tapasztalják és érzik az állam igazságos és előrelátó gondoskodását. Ha azt látják, hogy mindenkinek egyforma darab kenyér jut: hogy a háborúban senki sem gazdagodhatik meg más áldozataiból.

Mindezeknek alapvető problémája az anyagbeszerzés kérdése.
Az anyaföldben megbízhatunk: amire szükségünk lesz, azt megtermi. Csupán a fölösleges vagy mással pótolható nyersanyagokról kell lemondanunk. Ma elsővonalbeli problémánk a hadsereg ellátása; a polgári lakosság számára ma aránylag kevesebb maradhat, amellett, hogy kénytelen jóval többet termelni. S itt lép fel annak szüksége, hogy a meglévő anyagot igazságosan osszuk fel.

Igazságosan osszuk fel a termelő gyárak között, hogy minden áruból meglegyen a kielégítendő szükséglet számára a kellő mennyiség; igazságosan a kereskedők között, mert ők az ország közgazdaságának alappillérei s ők nyujtják az államnak aránylag a legtöbb adóbevételt – s mert ők teszik lehetővé, hogy az ország minden részébe, minden emberhez egyformán eljuthasson a szükséges áru. Ők jelentik az áruelosztásban azt a decentralizációt, amelyet az állam saját eszközeivel nem tudna gazdaságosan megvalósítani – amelyre pedig feltétlenül szükség van és mindig is szükség lesz. A kereskedők ellenőrzése – hogy árujukat igazságosan osszák el a vevők között – zárja be az igazságos áruelosztás rendszerét.

Mindez azonban a háborúval, szociális szempontokkal megokolható rendellenes állapot csupán s csak bürokratikus úton tartható fenn.
A kereskedelem természettől fogva irtózik a bürokratizmustól, mert az egyéni felelősség, a kockázat, gyors és praktikus, kevés formasággal járó elintézés merő ellentétei a bürokratikus munka jellegének. Különösen pedig akkor, amikor az állam életbe vágó problémáinak precíz megoldásáról van szó. Ma szükség van a kereskedelmet megterhelő kényszer-bürokratizmusra, a kereskedőkre rótt bürokratikus jellegű teendőknek azonban nem szabad elpusztítaniuk éppen a kereskedőt.

Állandó vizsgálat tárgyává kell tenni, hogyan lehetne a kereskedők munkáját megkönnyíteni – nem pedig megnehezíteni.
A különféle anyaggazdálkodási bizottságok – jól tudjuk – igen nagy munkát végeznek. Az okvetlenül szükséges adatok megszerzéséért természetesen a gyárakhoz és a kereskedőkhöz fordulnak. Ezekhez azonban néha olyan jellegű kérdéseket tesznek fel, amelyek meg sem válaszolhatók felelősség vállalása mellett, vagy pedig megválaszolásukra külön 2-3 embert kellene állandóan csak a kérdőívek kitöltésével foglalkoztatni a kereskedőnek. Elvileg igaz, hogy a kereskedőnek meg kellene tudnia mondani a számláiból, hogy 1941 augusztusában hány vég lenvászont adott el és milyen értékben Békés vármegyében és ottani vevői milyen kategóriába tartoztak.