A régi hadjáratoknak kedvenc figurája volt a haditudósító: a fegyverraktárak minden csinjabinjával gondosan felszerelt ujságíró, aki soha még közelébe sem jutott a harctérnek s a lőport csak ünnepi rakéták füstjéből ismerte meg. Nálunk még a szabadságharc idején is voltak ilyen talmi-hősök, akiket a közszáj „hadipacsirták”-nak nevezett el, mert ezek azt hitték, hogy ahol oroszlánok és hiénák küzdenek életre-halálra, ott szükség van az ő égbefúródó trilláikra.
Ma a haditudósító - sorkatona, mint minden fegyveres társa.
Az életveszélyt még fokozottabb mértékben vállalja, mint amaz, mert ott, ahol a sorkatona fedezéket keres, ott a haditudósító kiáll a golyózáporba, hogy fényképezőgépével megírhassa a leghitelesebb történelmet: a mozgóképes híradót. Nem csoda hát, ha a most folyó háborúban tömegével esnek el a haditudósítók - az ujságpapír, a rádió és a mozivászon hősi halottai.
S amikor a közönség a sötét teremben szorongva figyeli egy-egy lélegzetelfojtó csatajelenet felvételeit, nem is sejti, hogy az, akinek gépe ezeket a képeket leforgatta, talán már ott pihen valahol a messzi idegenben, hirtelen rótt fejfa alatt. Őt magát elföldelték, de műve megmaradt - a film.
Egy ilyen hős-módjára elesett haditudósítónak utolsó, kamarájában maradt felvételeit mutatják be képeink. Tisztán látszik róluk, hogy nem műteremben, Jupiter-lámpák tüzében, hanem sokkalta veszedelmesebb tűzben készültek: a golyózápor kellős közepén, egy méternyire a máris megsebesült tiszttől, aki még halálraváltan is állja a kötelességét s utolsó lehelletéig vezeti katonáit.
Ezek a felvételek egyformán dicsőségére válnak úgy a harcos katonának, mint a haditudósítónak, aki ott esett el a tiszt mellett, akit gépe megörökített jövendő nemzedékek tanulságára...