A légierők haditudósítójától
Hat óra harmincöt perc, délután.
A repülőtérparancsnok sátrában vijjogó hangon jelentkezik a hírközpont:
- Az alezredes urat!
Két másodperc, az alezredes jelentkezik, kezében térképpel, ceruzával.
- Parancs? Igen…jegyzem.
Gyors jegyzeteket vet papírra, végül katonás rövidséggel jelenti:
- Vettem, értettem, intézkedem.
A következő másodpercben már olyan a repülőtér, mintha felbolygatott méhkas volna.
Az alezredes kiadja parancsait:
- A negyedik század készüljön, indulás hat óra negyvenöt perckor, hajózók eligazítására gyülekezés három perc mulva.
A parancsnok térképeket szed elő, lázasan jegyzi be az irányokat, karikázza be a célokat. Ahogy látom ezt a hatalmas iramot, nem nagyon bizakodva fordulok hozzá:
- Alezredes úr, alázatosan kérem, hogy a bevetésen én is résztvehessek.
Rám néz. Én keményen visszanézek. Erre elmosolyodik és int:
- A harmadik rajjal mehet. A jobbkísérő gépen. De aztán vigyázni…
Boldogan felelem:
- Igenis
Hat óra negyven perc.
Valósággal felráncigálom magamra a bőrruhát és már rohanok is az eligazításra. Futva jön mindenki. Utközben csavarják nyakukra a gyapju nyakbavetőt a fiuk, veszik elő jegyzettömbjüket. Már zúgnak a motorok, bemelegítésre. Az alezredes hangja tulharsogja őket:
- ….aztán csak rámenni…ahogy szoktatok….Minden bomba üljön!
Feszes tisztelgés és már futnak a gépek felé. Az enyém a JU 86-osok közül az egyik szélső gép. Még egy pillantás a gép törzsére. Krétával lányneveket irtunk rá:
Ili…Kató….Sárika….és az őrmester úr ,,kabalájának” a kis kócos pulinak a neve iromba betűkkel: Pamacs….
Mosolygok. Arra gondolok, míg mászok fel a lépcsőn, vajon segít-e most rajtunk a Pamacs…? Mert az őrmester úr szentül hiszi. Éppen délben mesélte, hogy a kis puli vele volt Erdélyben, a Délvidéken és most már második hete. És eddig még nem volt baj. Talált kutya szerencsét hoz, mondta. Hát most majd meglátjuk…
Hat óra negyvenöt perc.
Az indító fellövi a vörös röppentyűt, aztán a zöldet, majd végül a fehéret is.
Indulnak…
Búgnak a motorok, iszonyu hanggal. A gépek egymásután gördülnek ki a repülőtér szélére, nem érzek mást, csak egy-két lökést, aztán megszűnik az is, már uszik a gépünk a levegőben. Lenézek. A föld egyre messzebb. Apró zöld és barna téglalapok maradnak el. Földek, legelők most érő buzamezők. Aztán csak az ég. Semmi más. A végtelen.
Kilenc gép száll egységes kötelékben nyílegyenesen előre….
Jegyzettömböt veszek elő. Ennek az utnak minden érdekes mozzanatát meg akarom örökíteni. Remélem, lesz elég jegyezni való….
Magasságmérőnk kettőezer métert mutat. Kétszázötven kilométeres sebességgel haladunk. Null fok Celzius alattunk:köd
Hét óra tíz perc. Négyezer méter magasban röpülünk, háromszáz kilométeres sebességgel mínusz 12 fok. Fázom. Jeges szél csap be valahol a gépbe. A felhők szakadozottak, hamuszínűek. Néha szivárvány foltok tűnnek fel, gyönyörű szín- és forma-pompájuk szinte kápráztat. Esőbe kerülünk. Aztán egy pillanatra megint tiszta a lelátás.
Az őrmester úr odahajol hozzám hangosan kiálltja:
- A Dnyeszter!
Bólintok, ő csak tudja… Majd mindennap erre jár, most már napok óta. Jobban ismeri ezt a vidéket, mint a zalai dombokat, ahonnan idekerült.
Hét óra negyven perc.
Megint viharba kerülünk. Hiába nézek körül, mikor kijutunk a felhőből, nem látom már a többi gépeket. Leszakadtunk a kötelékből. Egyedül vagyunk. Most már mindegy. Csak előre…
Nyolc óra tíz perc.
Az őrmester úr felém kiáltja.
- Lőnek ránk!...
Kinézek az ablakon. Lent tüzek villannak fel. Házakat látok. Vasúti síneket. Állomást. Vasúti kocsikat. Raktár épületet. És fent, egészen közel a gépünk balszárnya mellett szétrobbanó sötétszürke és világosabb kisgomolyokat. A szovjet légelhárító tüzérség észrevett bennünket.
Nyolc óra tizenegy perc.
Egyszerre süllyedünk, a magasságmérő fekete acélszála ideges rángással ugrik visszafelé.. Ezerötszáz…. Ezernégyszáz—Ezerháromszáz…Most már jobbról is füstgomolyok. Leteszem a jegyzettömböt. Majd megírom a többit emlékezetből….ha majd hazaérünk…ha
az őrmester urnak valamit mond a megfigyelő tiszt a távbeszélőn, mert a keményarcu magyar ember elmosolyodik és ugy bólint. Aztán megyünk még lejjebb, már ezer méteren vagyunk.
Az őrmester úr felém kacsint:
- No, most..
Nem látok semmit. A gépünk még egyet csuszik lefelé, azután felbúgnak a motorok és már huzunk is fel a magasba, bele a felhőkbe.
Nézem az iránytűt. Kelet…. Aztán dél…Majd ujra nyugat…És ujra kelet.. Gyönyörű körben fordulunk..
Nyolc óra tizenhárom perc.
Megint lefelé fordul a gép orra. Az őrmester úr int:
- Jön a második adag.
Hirtelen mindent megértek. Ugy támadunk, mint a német stukák. Rá a célra és utána fel a magasba. Csak mi vakmerően ujra visszamegyünk a cél fölé. Minden izmom megfeszül. Ez igen
- Várjatok csak….
Az őrmester úr mosolyog. Hidegen főlényesen, magabiztosan. Ujabb fordulat, megint felfelé huz a gép. Most …igen…ahogy fordulunk, tisztán látom…ég az állomásépület.. fekete füst csap fel, gomolygó, piszkos, szürke füst.. meg lángok, lobogó lángnyelvek…
Harmadszor fordulunk a célra. A szovjetkatonák meg lőnek, hogy nézni sem jó az egyre közelebb robbanó kis felhőpamacsokat. Aztán Pamacs….No, ha ördögöd van, most segíts…
Megint felhuzunk a magasba. Aztán éles kanyar balra. Féloldalt áll a gép. A látóhatár eltűnt. Az ablakkal párhuzamos síkban égnek az állomásépületek. Most a légvédelmi tüzérség fölé fordulunk. Az utolsó,,ötvenkilósakat” azokra dobjuk…
Nyolc óra tizenöt perc.
Felhuzunk a felhőkbe. A magasságmérő reszketve táncol át a százmétereken. Pár perc és háromezret mutat. Nyugatra fordulunk. Ez marad most már az irány. Megyünk hazafelé..
Lassan szállunk lefelé. Növekszik a repülőtér négyzetje. A motorok csendesednek. A megfigyelő-tisztet hátra engedem. Kiereszti a futószerkezetet.
Nyolc óra tizenhét perc.
Egyenes sorban megyünk az alezredes urhoz. jelentéstételre. Mögöttük ugrál boldog vinnyogással az őrmester úr kutyája. A Pamacs…
