Az angol világpolitikának egyik legnagyobbszabású elgondolása volt a századforduló körül az úgynevezett C-C-C-vonal, vagyis az az angol uralom vagy ellenőrzés alatt álló szárazföldi híd, amely a délafrikai Capstadtból kiindulva, az északafrikai Cairo érintővel az indiai Calcuttához vezessen úgy, hogy az angol állampolgárnak ezen a hídon végighaladva ne kelljen egy tapodtat sem elhagynia a szárazföldet.
Ennek a „szárazföldi hídnak” legérzékenyebb pontja, mert csuklópontján fekszik, a mostanság nagyon is elővonalba ugrott iraki királyság, amely nagy részében azonos a régi Mezopotámiával. Irak területe valamivel nagyobb, mint a világháború előtti Magyarbirodalomé, de lakossága csupán hárommilliónyi, aminek magyarázata főként abban rejlik, hogy területének tetemes része sivatagszerű.
Pedig vagy kétezer évvel ezelőtt igen termékeny föld volt ez, a rómaiak el is nevezték „Boldog Arábiának", szemben az arab félsziget déli részével, amelynek már akkor is „Köves Arábia” volt a neve. Hogy milyen „boldog” világ lehetett itt valaha, az bizonyítja, hogy hatalmas kultúrák fejlődtek ki ezen a földön: többek között az agyagba vésett ékírást is itt találták fel s az emberiség legősibb legendái, a vízözönről meg a paradicsomi életről, is itt születtek meg, sőt valaha egyenesen azt képzelték, hogy Irak földje volt a bibliai Édenkert. Még a török hódítás után is hatalmas muzulmán kultúra virágzott itt: Bagdad, Harun-al-Rasid kalifa fővárosa olyan híres volt, hogy vele csak kortársa, az Aachenben székelő római-német császár, Nagy Károly vetekedhetett hatalomban és dicsőségben.
Aztán akkor elkövetkezett egész Arábia szörnyű katasztrófája, az inaridimento, a kiszáradás, amelyről már egész könyvtárnyi köteteket írtak meg, de mindeddig csak annyit tudni róla, hogy ennek a kiszáradásnak az elemi ereje bocsátotta rá a világra a muzulmán áradatot, amely egy emberöltő leforgása alatt Gibraltártól a Gangeszig meghódította a világot, olyan ősi erővel hajtotta ki elsenyvedt földjéből az arab félsziget az éhező mozlimokat. Egy világvallás született meg ennek a szörnyű katasztrófának fekete szárnyain.
Azóta aztán Irak földje lehervadt. Már csak a régi-régi, homok alá temetett romok meséltek az egykori dicsőségről. Illetőleg volt még valami, ami a régi gazdagság emlékét fenntartotta s ez - bárminő furcsán hangzik is - egy másik vallás volt, amelyből nem lett ugyan világvallás, amely azonban évezredek óta eleven erővel él itt Mezopotámia földjén. És ez a sátán-kultusz. Itt él ugyanis a jezidek népe, amely még ma is az ördögöt imádja legfőbb istenként. S ez az istenség, igen jellemzően, az örökké égő naftaforrások halhatatlan tüze mellett fogadja híveinek buzgó imádatát.
S a nafta, vagyis a petróleum ördöge ma is az a bálvány, amely Irak birtoka körül egymásnak uszítja a népeket. A mosszuli petróleum ördöge dolgozik azok mögött az események mögött, amelyek egy negyed évszázada Irak sorsát irányítják: királygyilkosságok, csapatösszevonások, titokzatos államcsínyek, felrobbantott vasuti vonalak a mesgyéi ennek az új ördögkultusznak, amely mindenütt felüti a fejét, ahol az újvilág folyékony bálványa, a petróleum, kitör a föld méhéből.