Emlékszünk még? Másfél évtizede sincs, hogy Párizsban, a lebourget-i repülőtéren leszállott egy törékeny falécbordájú szitakötő, kikászolódott belőle egy szalmakalapos fiatalember és csak ennyit mondott a köréje sereglő tömegnek:
- I am Lindbergh (Lindbergh vagyok)!
Azt az egetverő ujjongást, ami e szavakat fogadta! A többszörös rendőrgyűrű is alig tudta megvédeni a bátor amerikai óceánrepülőt az összenyomatástól és attól, hogy a sokaság darabokra szedje a kis gépet és emlékül hordja szét minden fa- és vászonporcikáját. Egetverő hőstettnek számított az óceánrepülés akkor és hősöknek mindazok, akik Lindbergh után következtek. De azok is voltak. Még nem ismerték az Atlanti óceánt. Hiányzott még minden tapasztalat egy ilyen félelmes, viharokkal szántott, ködökkel takart vízsivatag biztonságos átrepüléséhez. A mérnökök és feltalálók még nem alkották meg azokat a gépeket, amelyek az óceánrepülés veszélyeivel meg tudtak volna küzdeni.
Istenkísértő vállalkozás volt átrepülni a tengert egy olyan kis egymótoros lélekvesztőn, mint Lindbergh „Spirit of St. Louis”-a, vagy akár Endresz és Magyar legendás „Justice for Hungary”-ja volt. Gép is, ember is, gyenge volt még ehhez a feladathoz. Mégis vállalkozott rá. És annyi bizonytalansággal, a halálos szerencsétlenségek olyan hosszú sorozatával jártak ezek a kísérletek, hogy még a legvérmesebb szakemberek sem merték remélni, hogy belátható időn belül megindulhat a rendszeres óceánfölötti légiforgalom. Aki még nyolc tíz esztendővel ezelőtt is ilyesmit mert volna állítani, gyermekes képzelgőnek tartották és lemosolyogták volna.
A világ legtökéletesebb óceánrepülőgépe
Ma persze mi mosolygunk a hitetleneken. Naponta olvassuk az ujságban, hogy ez vagy az az előkelőség New-Yorkból Lissabonba, vagy Londonba, vagy onnan Amerikába repült; hogy az óceáni repülőgépek zsúfoltan jönnek-mennek a két világrész között s hogy hetekkel kell előjegyeztetnie magát annak, aki a gépen idejében helyet akar kapni. Senkinek sincs eszében ujjongani, amikor az óceánrepülő-utasszállítógép, a sokezer kilométeres, viharos tengeri út után diadalmasan leszáll az európai vagy amerikai légikikötőben; senki sem kapja vállára az utasokat, hogy diadalmenetben, éljenzés, szerpentin- és konfettidobálás közepette cipelje végig a városon.
Az óceánfölötti légiforgalom az utóbbi néhány esztendő alatt olyan biztonságos, megszokott közlekedési móddá szürkült, mint a tengerhajózás. Pedig semmivel sem kevésbé csodálatos és kevésbé merész az óceáni légi út ma, mint volt tizenöt esztendővel ezelőtt. De a repülőtechnika ezalatt a rövid idő alatt hihetetlenül fejlődött és megalkotta azokat a csodagépeket, amelyek meg tudnak a tenger veszedelmeivel birkózni.
Ezek közül is talán a legcsodálatosabb az amerikaiak nagy négymótoros óriási acél-aluminium-repülőhajója, a Boeing-314-es „Clipper”. Röviden csak „Clipper” néven emlegetik, így szerepel az ujságokban, a filmhíradókban is. Szinte legendás fogalommá vált már, mert megvalósított egy wellsi meseálmot: utazást szállói kényelemben az Atlanti óceán fellegei között.
Negyventonnás gép
Méreteiben megfelel egy jókora gőzösnek. 32 méter hosszú, 8 méter magas; szárnyának terjedtsége 46 méter. Törzse két emeletre oszlik. A felső a pilóták és a nyolc-tíz főnyi műszaki és kiszolgáló személyzet helyiségeit tartalmazza. A poggyász- és teheráruraktárakat is itt helyezték el. Az alsó emelet pazarul berendezett, tágas utasfülkék sorozata. Hetvennégy utas fér el bennük; hosszabb útra, éjszakai utazáshoz azonban csak negyven ágyat állítanak fel. A párnázott, rugós karosszékektől a légfrissítő gépekig minden kényelmi eszközt megtalál itt az utas, amit a nagy tengeri hajókon megszokott.
De talál egyebet is: hideg és meleg folyóvizet, férfi és női öltözőt, fürdőt és kitűnő konyhát. Akár valamilyen előkelően berendezett szálló vendégének is tarthatja magát; és ha lehúzza az ablakredőnyöket, felgyujtja a pazar világítást a maga kis lakosztályában, vagy magára húzza a takarót a puha ágyon, akár el is feledkezhetik róla, hogy ezer méter magasságban, óránként 280-320 kilométeres sebességgel vágtat a háborgó Atlanti óceán fölött.
Közel negyvenezer kiló ennek az alkotmánynak a súlya. De a négy, egyenként ezerötszáz lóerejű mótor pehelyként kapja fel a víz színéről és könnyedén röpíti, teljes terheléssel, a legdühöngőbb viharokon keresztül is. A légi utazás a két világrész között ezeken a szárnyas hajókon alig egy napig tart.
Miért nevezik őket „Clipper”-nek? Emlékül azokra a régi, multszázadbeli gyors kereskedelmi vitorlásokra, amelyek akkoriban szinte versenyt futottak egymással Európából Kínába és visszafelé vezető tengeri útjaikon. Olyan sebesen hasították a hullámokat (angolban to clip annyi, mint metszeni, hasítani), hogy ők számítottak akkoriban még a leggyorsabb tengerjáró közlekedési eszközöknek. Ezek a vitorlások, az óceáni távolságok akkori legyőzői, voltak az első „Clipper”-ek. Az ő névutódjuk ma a világ legtökéletesebb és legbiztonságosabb utasszállító óceánjáró repülőgépe.
Utasforgalom a sztratoszférában
Azaz hogy mégsem egészen biztos még a Clipper sem. Szél, -vihar, igaz, nem árthat néki. De a köd, és még inkább a szárnyakra rakódó jég még ma is halálos ellensége minden óceánjáró repülőgépnek. Ezért haladnak a Clipperek inkább a délebbi, newyork-lissaboni útvonalon és nem északon, nem Ujfundland meg Irország között kelnek át a tengeren. Pedig a délibb vonal jóval hosszabb: vagy 5000 kilométer, az északi pedig 3000. De itt gyakori a köd és az eljegesedés veszedelme is nagy.
Az amerikaiak ezért ezen a vonalon különleges gépeket akarnak járatni; olyanokat, amelyek útjuk nagy részét 6-8000, sőt esetleg 10.000 méternél nagyobb magasságban, tehát a sztratoszférában teszik meg. Ott mindég tiszta a levegő és jég sem rakódhatik le a gépre. Azonkívül a kisebb légellenállás miatt - úgy számítják - könnyűszerrel fokozhatják a sebességet 6-800, sőt talán 1000 kilométerre is óránként. Egy 1000 kilométerrel haladó gép három óra alatt juthatna ezen a vonalon Európából Amerikába vagy vissza.
Senki se higyje, hogy ez csak képzelgés! Annyira nem, hogy Amerikában már meg is építették és ki is próbálták az első ilyenfajta járóműveket. „Stratoliner” a nevük, vagyis magyarul: „sztratoszféra-járó” („liner” angolban az óceánjárók általános elnevezése). Ezeket is négy mótor hajtja, de kisebb teljesítményűek, mint a Clipper-éi, összesen csak 4400 lóerejűek (a Clipper 6000 lóerős!). Egyébként is kevesebbet bírnak el, mint azok; csak 33 utas és ötfőnyi személyzet fér el rajtuk. Viszont sokkal gyorsabbak a Clipper-nél, ami megbecsülhetetlen előny.
Belül éppen olyan kényelmesek is; aki pihenni akar, párnázott karosszékben vagy akár hálókocsiszerűen egymás fölé helyezett ágyakon heverészve töltheti el az időt. A „stratoliner”-nél külön nehéz technikai feladatot kellett még megoldani: meg kellett védeni az utasokat meg a személyzetet a sztratoszféra ritka és hideg levegőjétől. Csak hosszas tanulmányok és kísérletek alapján sikerült a gépóriásnak légmentesen elzárható, nyomásálló törzsét megépíteni, amelynek belsejében az egész út folyamán rendes nyomású a levegő. Nem szabad útközben egyetlen hasadéknak sem képződnie rajta, amin át a nagyobb nyomású belső levegő kiáramolhatnék a külső, ritka levegőbe. Ez a benne utazó emberek halálát jelentené.
Ugy hírlik, az újfajta gépekkel már nagysikerű kísérleti járatokat folytatnak az északamerikai szárazföld és a Csendes-óceán fölött. Rendszeres forgalomba azonban csak a mostani háború után kerülnek. A majdan újra felvirradó béke korszaka egyúttal az óceáni légiforgalomban is fordulópontot fog jelenteni.
Tiszay Andor
