A TUDOMÁNY HŐSEI

Az urfinak gyönyör neve, de annál kevesebb pénze volt. Ugy hívták, hogy Jean Baptiste Pierre Antoine de Monet, chevalier de Lamarck; ősnemes családból eredt, de apjának már csak egészen kis birtoka maradt, ezzel szemben tizenegy fia volt. A három legidősebbiket sikerült az ármádiába bejuttatnia, Jean-ra már nem jutott annyi pénz, hogy a kauciót le lehetett volna érte tenni. Ezért apja bejuttatta Amlens-ba, a Jezsuiták nevelőintézetébe, ahol tizenhét esztendős koráig maradt s egyidőben már úgy is volt, hogy végkép papnak megy. Idősebb bátyjai, a katonatisztek, ezért „kis abbé”-nak csúfolták s ez a név a későbbi évtizedeiben is rajta ragadt.

Franciaország ekkoriban - 1761-ben vagyunk - a hétéves háborúba bonyolódott bele. Jean éppen a nyári vakációját töltötte otthon, amikor híre jött, hogy egyik bátyja a hollandiai harctéren elesett. Ez a hír olyan tragikus hatással volt Jean édesapjára, hogy szívszélhűdésben múlt ki. Jeanban őseinek és bátyjainak harcos vére hirtelen lobot vetett. Elhatározta, hogy nem tér vissza a jezsuita konviktusba. Apai örökségéből éppen csak annyira telt, hogy megvásárolt egy kiérdemesült gebét Aztán ajánlólevelet szerzett egy előkelő dámától az egyik ezredeshez s egy falujabeli parasztgyerek kíséretében jelentkezett a tizenhét esztendős fiú Lastic ezredesnél.

Az ezredes szitkozódott, amikor ez a gyerekember elébe került, mégpedig olyan ajánlólevél kíséretében, amelyet nem utasíthatott el rövid úton. Haragjának az volt az oka, hogy éppen a legvéresebb ütközet napja előtt állottak s most ő - óvodás-gyerekekkel foglalkozzék, ahogy gúnyosan kijelentette. Nagy dühében hátraarcot parancsolt az ifjú lovag úrnak azzal, hogy menjen oda, ahonnan jött. A fiú azonban valahogyan mégis csak becsempészte magát a Bergen-op-Zoom alá induló ezredbe.

Az elfelejtett strázsa

Pár óra multán pont egy viharzó ütközet kellős közepén kötött ki, éspedig az ellenséges tüzérség zárótüze alatt. Perceken belül elesett az ezrednek valamennyi tisztje és altisztje. Jean de Lamarck, aki tegnap még jezsuita konviktor volt, most itt állott: az egyetlen tisztjelölt s mellette az ezrednek megmaradt összesen tizennégy legénye. És semmi parancs nem érkezett a főhadiszállásról, hogy feladhatják-e a tarthatatlanná vált helyzetet. A közkatonák lázadozni kezdtek, hogy ők bizony nem maradnak tovább ebben a gyilkos tűzben, semmi értelme az egésznek. Lamarck lovag akkor a maga csengő fiúhangján kijelentette, hogy ő pedig mindaddig, amíg nem kap a visszavonulásra parancsot, tapodtat sem mozdul innen, még ha pozdorjává lövik is. A legények, ám tessék, iszkoljanak el és vállalják felelősséget gyávaságukért, ő marad.

A legényekben erre feltámadt a katonai fegyelemérzés. Végre észre is vették a főhadiszálláson, hogy a visszavonulás zűrzavarában elfeledkeztek az egyik ezredről. Hirtelen visszaparancsolták azt a pár embert, aki még életben maradt. Broglie marsal, amikor Lamarck lovag-urfi néhány katonája élén bevonult a főhadiszállásra, annyira meghatódott a gyerekember hősi kötelességtudásán, hogy ott a helyszínen hadnaggyá nevezte ki az egynapos katonát.

A hadnagy urat aztán retablirozás okából áthelyezték Monacóba, ahol idősebb tiszttársai ugyancsak sokat élcelődtek a „kis abbé”-val. Lamarck egy ilyen gúnyolódó tiszttársával birkózni kezdett. A tiszt a hóna alá kapta Lamarck fejét s nyakánál fogva emelte fel a gyereket. Ekkor valamilyen sérülést kapott a nyakán Lamarck s ezzel vége szakadt katonai karrierjének: nyugdíjba kellett mennie. A francia ármádia talán egy hősi hadvezérét vesztette el benne, a tudomány azonban egyik legnagyobb természetkutatóját nyerte meg vele, aki a maga tudományos megismeréseit époly hősiességgel - és époly balsorssal - képviselte, mint aminő hősnek bizonyult a harctéren.

Az időjóslástan apja

Lamarck orvossá szeretett volna lenni. Ehhez Párizsban kellett az egyetemet látogatnia. Párizs pedig drága város volt. Ezért Jean egy kis padlásszobában vonta meg magát; napközben egy bankban dolgozott s csak az esti előadásokra járogatott el. A padlásszobában való élet - közel az égbolthoz - érdekes eredményt hozott az ifjú kutató számára. Elnézegette, tanulmányozgatta a felhőjárást. Aztán könyvet írt a felhőkről és azoknak jelentőségéről az időjárás alakulásában. Amit ma meteorológiának, időjóslástannak nevezünk, annak Lamarck az apja, mint ahogy máig is azokon a neveken hívjuk a különböző felhőformákat (cirrus, cumulus stb.), ahogy ő nevezte el őket. A saját korában szörnyen dilettáns munkának tartották ezt a művét. Még évtizedek multán is, amikor Lamarck már régen akadémikus és befutott tudós volt, nagy keserűséget okozott neki ez a könyve. Egy másik művével a kezében jelentkezett Napoleon császár előtt, aki az akadémikusokat együttes kihallgatáson fogadta.

- Na ez bizonyosan megint valami olyan lehetetlen időjósolgatás – rivallt rá a császár. - Csakis az ősz hajszálaira való tekintettel fogadom el ezt a könyvét a könyvtáram részére. Az öregedő tudósnak, a bergen-op-zoomi hősnek könny szökött a szemébe. A könyv, amelyet a császárnak át akart nyujtani, életének egyik főműve, a természettudomány bölcselete volt. Amig azonban idáig is eljutott, élete folytonos küzködés volt. Ha beletanult valamilyen új tudományágba s ott valamilyen új, forradalmi megismeréshez jutott el, akkor egészen bizonyosan nem kapott ennek megfelelő állást.

Ha növényekkel foglalkozott, akkor állattani katedra vált szabaddá; ha filozófiával akart volna foglalkozni, a vegyészethez sodorta tarka életútja. De minden téren produkált valamilyen új, szokatlan, minden akadémikus beidegzettséget felborzoló megismerést. Nem csoda hát, ha az akadémikusok egy emberéleten keresztül, sőt azon túl is üldözték. Legnagyobb ellenfele Cuvier volt, akinek a teremtés dolgában az úgynevezett katasztrófa-elmélet volt a vesszőparipája: vagyis, hogy a Földgömb felszíne minden párezer vagy millió évben teljesen kipusztul s akkor utána új élet keletkezik a Föld hátán.

Ezzel szemben Lamarck az evulúciós elméletet állította fel: minden mai élő lény egy-egy hosszú előzetes fejlődés eredménye, kitökéletesedett formában. A tökéletesedést az élőlény szükségletei váltják ki. A zsiráfnak például azért nyúlt meg a nyaka, mert a faágakról eszi le a zöld lombot. A kengurunak azért satnyult el a mellső két lába és erősödött meg hihetetlen mértékben a hátsó két lába, mert erszényében hordja kölykét s ez a két lábon való ugrálásra kényszeríti. A kacsának azért nőtt úszóhártyája a lába ujjai között, mert a vizet így tudja jobban taposni. Lamarck szerint tehát nem az élőlény meglévő szervei késztetik az állati bizonyos életmódra, hanem az életmód okozta idegingerek késztetik bizonyos szervek és testformák kihangsúlyozására, fejlesztésére.

A „bolond filozopter”

Ez az „ideginger”-fogalom valóságos vörösposztó volt tudóstársai szemében, mert hiszen ezzel valamilyen misztikus, ki nem számítható, le nem mérhető, ki nem tapogatható elem került bele a spekulációkba ezt pedig a francia felvilágosodottság nyomdokain felkerekedő materialisztikus világszemlélet nem tudta bevenni. Egyszerűen „bolond filozopter”-ként könyvelték; el s Lamarck mindjobban elvonult az élettől, kedvenc nagybőgője mellé. Életúntságát fokozta az is, hogy látása mindinkább megromlott s élete vége felé teljesen megvakult.

De legidősebb leánya bátran és hűségesen kitartott mellette, olvasott és írt helyette, megfigyeléseket végzett apja helyett, s főként tartotta a támadások vihara közepette is a lelket az agg tudósban. Amikor hosszú évtizedek mulva Lamarcknak szobrot állítottak Párizsban, ezen úgy ábrázolták, mint ahogy a vak angol költőt, Miltont, festette meg a magyar lángész, Munkácsy Mihály: amint leányával együtt dolgozik. Ezen a szobron is Lamarckot, az elaggott tudóst leánya ezekkel a szavakkal vigasztalgatja: „Az utókor bámulni fogja magát, édesapám! És meg fogja bosszulni!”

Csakhogy ehhez ám nagy időnek kellett eltelnie. Mert amíg Lamarck élt, addig az egész tudományos világ Lamarck ellenfelét. Cuvler-t ünnepelte, s ebben a tudósban mi volt még az a kegyetlenség is, hogy ő tartotta 1832-ben, amikor Lamarck 85 korában elhunyt, fölötte az akadémiai emlékbeszédet, amely talán példátlanul áll az ilyen megnyilatkozások sorában: kenetteljes és álszent szavakba burkolt csupa gúny és lebecsülés ez a beszéd - hiszen a halott már úgysem tud ellene védekezni!

Lamarck tudományos megismerései körül a harc máig sem ült el, de annyi bizonyos, hogy a nyers materializmus lejárta magát s mind több és tágabb tere nyílik a vitalizmus tanának, amelynek előharcosa volt Lamarck lovag. Ám ha valaha is ellene döntött a tudomány, akkor is hódolattal adózik majd a „kis abbé” emlékének, aki tizenhét esztendős korában hőssé lett a harctéren és további hatvannyolc éven keresztül is hős maradt a tudományos kutatásnak nem sokkal békésebb harcterein is.

Semper Victor