A történelem kulisszatitkaiból
Ma, amikor a világ minden részében a németek angliai partraszállásának lehetőségei foglalkoztatják az emberiséget, nem érdektelen visszapillantanunk a legrégibb angliai patraszállásra, amikor Julius Caesar győztes csapatai vetették meg lábukat az előttük még csaknem teljesen ismeretlen szigeten.
Ez Krisztus előtt 55-ben történt. A római légiók diadalmenetben vonultak végig a mai Franciaországon - a gallok földjén. Amikor ennek a területnek a meghódítása befejeződött, hírül vitték Caesarnak, hogy a tengeren túl ismét szárazföld következik, amelyet még nem hódított meg előtte senki. A nagy római hadvezér azt sem tudta, hogy szigetről van-e szó, vagy újabb világrészről. Győztes csapatainak nem kellett sok buzdítás az újabb hódító hadjárathoz, azok követték parancsnokukat mindenhová.
Ha egy kis összehasonlítást teszünk a mai és az akkori körülmények közt, Caesar vállalkozó kedvét, hősiességét nem lehet eléggé bámulnunk. Ma térképek, repülőfelvételek és sok más eszköz áll a hadviselő felek rendelkezésére egy-egy vállalkozás megkezdése előtt Caesarnak semilyen eszköz nem állt rendelkezésére, egyedül katonáinak harci készségében bízhatott meg, amikor elindult az ismeretlen világ meghódítására.
Caesar seregének korábbi győzelmeiről tudtak a szigetlakók is, akik, mikor arról értesültek, hogy a nagy római hadvezér ellenük jön, követeket küldtek hozzá azzal, hogy megadják magukat. Caesar a visszatérő követekkel Comius belga királyt is a szigetországba küldte, akinek az volt a feladata, hogy megadásra szólítsa fel azokat a törzseket is, amelyek nem küldték el követeiket Caesarhoz. Ezek után a mai Calais tájékán mintegy két légiónyi katonaságával hajóra szállt Caesar maga is; a nyolcvan hajón elhelyezett hadsereg nekivágott a tengernek és egy napi hajózás után megérkezett a mai Kent grófság partjaihoz.
Ez Krisztus előtt 55-ben, augusztus 26-án történt. A már megtörtént követküldés ellenére a szigetlakók mégis csak ellenségesen várták az érkezőket: a parthoz közeledő rómaiak fegyveres csapatokat láttak a parton felvonulni.
Caesar azt a taktikát követte, hogy az első nyolcvan hajón csak gyalogos csapatait hozta magával, a lovasságnak később kellett volna - ugyancsak hajón - megérkeznie. Az ellenség láttára a rómaiak nem mentek a partig, hanem a lovasságot hozó hajók megérkezésére vártak. Ezek a hajók pedig késtek. Erre Caesar alkalmas helyet keresett a horgonyvetésre és a mai Walmer Castle és Sandwich között parancsot adott katonáinak a partraszállásra. A szigetlakók, akik Caesar minden mozdulatát figyelemmel kísérték és közben lovassággal is megerősödtek, felsorakozva várták a rómaiak partraszállását, ami nem ment minden nehézség nélkül. Ezt Caesar maga is beismerte később.
Az az újabb hely ugyanis, ahová a rómaiak hajói befutottak, annyira sekélyes part volt, hogy a megrakott hajók nem tudtak a víz széléig menni. A katonáknak tehát a vízbe kellett ugráiniok és harcolva kellett a szárazföldet elérniök. Ugyanokkor Caesar harcba vetette a magával hozott parittyagépeket is, ezt a szigetlakók előtt ismeretlen fegyvernemet, amelynek pusztító hatása alatt a partok védelmezői hanyatt-homlok rohantuk vissza. Caesar csapatai nem tudták őket követni, mert a lovasság még mindig nem jött meg és így ez a győzelmük meglehetősen kihasználatlan maradt.
A szigetlakók, látva Caesar seregének fölényét, újabb követeket küldtek és túszokat ajánlottak fel biztosítékul Már-már azt lehetett hinni, hogy békés megegyezés jön létre a győztes hadvezér és a sziget csapatai között, amikor egy újabb esemény felborított mindent.
Caesar lovascsapatai ugyanis a rossz időjárás következtében csak négy nappal később tudták a szárazföldet elhagyni és így csupán ötödik napra érkeztek meg a sziget szirtjei alá. Közvetlenül a part előtt egy vihar arra kényszerítette a hajókat, hogy megforduljanak és így nem is érték el az angol partokat. Ugyanekkor éjjel pedig a legmagasabbra nőtt a dagály és a Földközi tengerhez szokott rómaiak, akik nem ismerték az óceáni szélsőséges tengeráramlásokat, nem gondoltak arra, hogy a dagály milyen pusztítást vihet végbe lehorgonyzott és részben partra húzott hajóik közt. A dagály a hajók nagy részét használhatatlanná tette, kijavításukhoz pedig nem igen álltak eszközök a rómaiak rendelkezésére. Ez a veszteség felért egy vesztett ütközettel.
A brit szigetlakók mindenről pontosan értesültek. Igyekeztek is a megváltozott helyzetet a maguk javára fordítani. Katonáikat újból csatasorba állították és várták az alkalmat, hogy megmutassák erejüket. De Caesar sem maradt tétlen. A legjobban megviselt hajók anyagával kijavíttatta a kevésbé sérült hajókat, amihez a szükséges eszközöket a kontinensről hozatta át. Igy mindössze 12 hajóját kellett feláldoznia és ismét együtt volt a hajóhada. Élelmiszerről is gondoskodott csapatai részére, amelyek ellen most már egyre nagyobb számban vonultak fel a sziget csapatai. Kevéssel utóbb meg is indult a szigetlakók támadása, akik az erdőkből kirontva rátámadtak a készületlen rómaiakra. Bár ez utóbbiak súlyos veszteséget szenvedtek, kellő felsorakozás után mégis övék lett a győzelem.
Ceasart – dacára ennek a győzelemnek - úgylátszik mégis gondolkozóba ejtette a közelgő viharos időszak, továbbá hajóinak egyre gyengülő állapota, és három angliai tartózkodás után elhagyta csapataival a szigetet.
Az ismeretlen szigetvilág meghódításának dicsősége azonban nem hagyta Ceasart sokáig pihenni. Egy évvel később már sokkal nagyobb felkészültséggel - 800 hajóval amint ő maga írja egy helyen - vágott neki a szigetnek s ekkor mélyen benyomult a sziget belsejébe, egészen a Temzéig, és pedig folytonos harcok közepette. Győzelmei ellenére is négyhónapos hadjárat után megint elhagyta csapataival a meghódított földet anélkül, hogy ott hódításának vagy győzelmeinek bármilyen maradandó jelét hagyta volna maga után.
Közel száz évig nem háborgatták a brit szigetet a rómaiak. Krisztus után 43-ban indultak el újra Claudius császár csapatai a sziget meghódítására. Ez aztán közel négyszáz évig, 427-ig, római fenhatóság alatt maradt.
Selymesi Rezső
