Híres méregkeverők

A régi görögöknél a megmérgezés rendes, törvényes kivégzési mód volt, - tudjuk, hogy pl. Sokratest is erre itélték a hálátlan athéniek. Rómában is széltében járta a mérgezés, különösen a császárság korában. Volt egy hirneves méregkeverő nő, Locusta nevű, a kinek tudománya sokáig fenmaradt s maguk a császárok is éltek vele.

Nero a Locusta által feltalált méreggel emésztettte el öcscsét, Britannicust, Agrippina a férjét, Domitianus előbb az atyját, Vespasianust, aztán öcscsét, Titust. Hogy mi volt s miből készűlt az a méreg, azt nem tudhatjuk. Nagyon nehéz volt hozzájutni; csakis a császárok tudták a titkát.

A többi urak más mérgezési módokhoz voltak kénytelenek fordulni. Használatban volt egy mérgezett hegyű tű, a melylyel a gyilkos, a Forum tolongásában hozzáférkőzve áldozatához, alig észrevehető kis szurást ejtett rajta s az csakhamar holtan rogyott össze. A náplolyi múzeumban most is látni Pompeji romjai közűl előkerült gyűrűket, melyeken rugóra járó kis méregtartó van; ennek érintésére egy csepp méreg nyomúlt ki belőle.

Az asztalnál, a beszéd hevében, egy mozdulatot tett a gyilkos áldozata tányérja felé s ezzel megmérgezte ételét. Mondják, hogy még néhány évvel ezelőtt is, New-Yorkban történt ilyen mérgezési eset.

Nagy divatja volt a mérgezésnek a renaissance-kori Olaszországban. Ez az idő volt az orgyilkosság virágkora: hatvan-féle módot tudtak arra, hogy mikép lehet botrányt és veszedelem nélkül eltenni láb alól az útban álló embert. A leghiresebb méreg az aqua toffana volt, a mely használatban volt a XVIII. század elejéig, most azonban mibenlétéről nem tudunk semmi egyebet, csak azt hogy valószinűleg arzenikum-készítmény volt, szintelen, szagtalan és íztelen.

Nagyon hatásos volt: ha az ember a kés egyik oldalát bekente vele s a késsel kettévágott egy almát, észrevétlenül mérgezhette meg az egyik fél almával, a kinek odaadta, mig a másik felét baj nélkűl megehette maga. De volt olyan méreg is abban az időben, a mely csak évek múlva ölt: kinek beadták, egymás után kihullt a foga, a haja, elsenyvedtek tagjai s lassú sorvadásban pusztult el.

Voltak mérgezett gyertyák, mérgezett virágok, mérgezett kesztyű, - különösen a Borgia-család tagjai vitték nagy tökéletességre a mérgezés efféle módjait, a Mediciek pedig Francziaországban is meghonosították. Ezeknek a mérgeknek megvolt az a tulajdonságuk is, hogy nem hagytak nyomot a holttesten.

Borgia Lukréczia személyében legenda-szerű lett ez a mérgezés, Borgia Sándor még inkább kifejlesztette, Borgia Czézár pedig mesteri tökéletességre vitte. Ez utóbbitól még nála nem sokkal különb atyja is félt, néha azonban együtt főzték ki mérgezési terveiket. Egy alkalommal azonban ugyancsak megjárták. Egyszerre öt bibornokot akartak megmérgezni. Valami kideríthetetlen tévedés következtében azonban a boros kancsók felcserélődtek s a mérgezett borból maguk a méregkeverők ittak. Borgia Sándor meg is halt. Czézár azonban kigyógyult.

A Borgiák mérgezési tudományát és rettentő lelkiismeretlenségét elevenítette fel egy franczia nő, Brinvilliers marquisné, leánykori nevén D’Aubray kisasszony. Ez a női szörnyeteg egy elég előkelő franczia nemes leánya volt s mint emlékirataiban magai megvallja, már gyerekkorában is tele volt a legroszabb indulatokkal. Egyébiránt nagyon szép nő volt s szépségével nagyon vonzotta magához a férfiakat. Húsz éves korában neje lett egy gazdag nemesnek, Brinvilliers marquisnak, a ki vagyonát anyja révén Gobelintől, a róla elnevezett képes szőnyegek feltalálójától örökölte s házát tömérdek roppant értékű gobelinnel ékesítette.

A marquisné nem sokkal esküvője után beleszeretett egy Sainte-Croix nevű hadnagyba. A bűnös viszonyt nem a férje, hanem az apja fedezte fel, a ki a hadnagyot a Bastilleba záratta. A marquisné ezóta rettentően gyűlölte apját, a hadnagy pedig börtönben megtanulta, hogy kell az arzenikummal bánni.

A marquisné apáczának öltözve sorra járta a kórházakat, vigasztalta a betegeket s ennivalót adott nekik. A mely beteget egyszer így ápolt, az csakhamar meghalt. A marquisné kisérletet tett azzal a méreggel, melyet hadnagyától kapott. Mikor már hatásáról kellőképen meggyőződött, meglátogatta apját. Nyolcz hónapig folyton kedveskedett neki s ezalatt titkon, lassankint beadogatta neki a mérget, napról-napra várva a hatását.

Az öreg embber szervezete ellenállt a méregnek: elvetemült leánya huszonnyolczszor kevert ételébe mérget sikertelenül. Ekkor végre megkettőzte az adagot s ez hatott s az öreg Aubray meghalt. Hogy aztán öröksége teljesen ő reá szálljon, megmérgezte két fivérét és meg akarta mérgezni nővéreit is, hogy fényűző háztartására megszerezze a költséget.

Lassankint úgy kezdett bánni az arzenikummal, mint más ember a sóval, csak úgy, szórta jobbra-balra. Megmérgezte cselédeit, mert ügyetlenek voltak, a saját kis lányát, mert terhére volt, az urát, mert útjában állt Sainte-Croix-val tervezett házasságának. A hadnagynak azonban semmi kedve se volt arra, hogy ilyen asszonynak a férje legyen, azért folyton ellenmérgeket adogatott be a férjnek, úgy, hogy ha egy nap megmérgezték, másnap az ellenméreg ismét helyre állította. Ez a titkos küzdelem jó darabig tartott, míg egyszer a hadnagy váratlanúl meghalt. Hagyatékában sok bizonyítékot találtak a marquisné gaztetteire s ezek alapján elfogták, elitélték s le is fejezték.

A marquisné sikerei révén azonban a mérgezés divatja elterjedt Párisban s különösen XIV. Lajos versaillesi udvarában. Magáról a király kedvenczéről, Montespan asszonyról is tudja a történelem, hogy méreggel távolította el útjából azokat a nőket, a kik a király kegyét megnyerték s elhomályosíthatták volna az ő csillaga ragyogását. Sőt magát a király is meg akarta mérgezni.

A mérget bűntársai, mindenféle veszedelmes gonosztevők, szolgáltatták neki. Gazságai végre is kiderültek, a király őt magát zárdába csukatta, bűntársait részint kerékbe törette, részint életfogytig tartó börtönre itélte. A mérgezés divata azonban ezzel nem szűnt meg az udvarban; sok előkelő hölgy állt abban a gyanúban, hogy férjét méreggel pusztította el, vagy hogy legalább el akarta pusztítani.

Több hölgyről ez ki is derült s elitélték őket, börtönre vagy száműzetésre. Egy hagyomány azt is mondja, hogy volt azon időben olyan pohár is, a mely magától, méreg hozzákeverése nélkűl is méreggé tudja változtatni a bort. Ez természetesen mese, de a hiedelem magában véve is jellemző a korra s a méregkeverés elterjedésére.