Bensőséges nagy magyar ünneppé avatta Kormányzó Urunk hadparancsa az idei Feltámadás ünnepét, amikor utasította a honvédeket:
Előre, az ezeréves déli határokig!

A körülöttünk zajló események nemzeti kötelességünkké tették, hogy előre menjük, hogy megóvjuk veszélyeztetett testvéreinket a pusztulástól és visszavegyük azt a földet, amely az Árpádok honfoglalásától kezdve mindenkor a történelmi Magyarországhoz tartozott.

Kötelességünk volt az annál inkább, mert Jugoszlávia abban a pillanatban, amikor a horvát nép kikiáltotta függetlenségét és önállóságát alkotó részeire bomlott, tehát a valóságban megszűnt egységes állam lenni.

Előre menetelő honvédeink, amint ezt a vezérkar jelentéseiből időről-időre megtudjuk, áttörték a megszálló csapatok védelmi vonalát és a magyar és a mindig magyar érzésű bunyevác nép örömkönnyei között vonulnak be a testvérlakta falvakba és városokba.

Azzal a tudattal nézzük és látjuk ma a kavargó eseményeket, hogy az Országgyarapító Legfőbb Hadurunk megértette a történelmi idők szavát és hadparancsa úgy hangzott, mint a magyar lelkiismeret, kötelességtudás orchesterének lélekbemarkoló, hatalmas indulója. A fájdalmasan szép ezeréves magyar élet harsonája!

Ezzel az érzéssel követik lelki szemeink meleg szeretetet sugározva az ősi határok felé menetelő honvédeket, ezzel a boldog örömmel hallgatjuk a híreket Szabadka, Zenta, Zombor, Ujvidék visszatértéről.

A világháboru őszbecsavarodott veteránjai boldogan magyarázzák unokáiknak a történelmi idők jelentősségét s a feltámadás nagy ünnepén eltöltötte őket az a felemelő öntudat, hogy íme, mégsem éltek és küzdöttek a hazáért hiába, hogy van még, hogy lesz még magyar feltámadás.

Kaleidoszkopszerűen rajzolódnak elénk a jelentések képei, pillanatról-pillanatra uj és uj hírek lobbantják lángra lelkeinkben az örömtüzet. És amikor ujságírói kötelességet teljesítve megírjuk egyetlen napnak krónikáját, ugy érezzük, mintha a história egyik fejezetét írnánk, amelynek ez a címe: A magyar feltámadás 1941-ben.