|
Színház
A Nemzeti Színház most, nem egészen érthető okokból csaknem egy évvel az ünnep után, szűkebbkörű közönség előtt mutatta be Geothe „Ősfaust”- jának a frankfurti vendégjáték alkalmából készített színpadi változatát. Minthogy a sajtóban téves hiedelmek keltek a szárnyra a műről, szóljunk először erről pár szót. Az „Ősfaust”, ahogy a német szakirodalom nevezi e töredéket, egyáltalában nem kész mű; nem első kidolgozás, még vázlat sem, csak egyes jelenetek töredékes sorozata; a készülő műnek azokat a részletei tartalmazza, amelyeket Goethe a XVIII. század hetvenes éveiben az udvarnál felolvasott s amelyeket egy lelkes tisztelője, Luise von Schönhausen kisasszony lemásolt. Ezt a másolatot találta meg Drezdában 1887-ben Erich Schmidt, a kitűnő irodalomtörténész.
Az Urfaust nem tartalmaz tehát mindent, amit Goethe papírra vetett, csak azt, amit nagyjából késznek érzett. Értéke inkább irodalomtörténeti s az irodalomtörténetben is elsősorban arra volt jó, hogy kalandos feltevéseket rombadöntsön. A metafizikai távlatú világdrámából alig néhány vonás látszik, meg csak ha vázlatosan is, de lényegében kész az a Grätchen-dráma. Persze ez is mozaik még egyelőre: egy sor szép vers, színpadi keretbe állítva. Jékely Zoltán finom és árnyalatos fordítása is ezt a költeményszerűséget hangsúlyozta, nem éppen Goethe szellemében fogant, de szép munka. Az előadásnak csak kuriózum-értéke lehet: az adott alkalommal azonban elég ügyes volt a választás. A töredék rövid, az anyag minden művelt német számára közismert s van némi helyi, frankfurti vonatkozása. El kell azt is ismernünk; hogy a produkció igen ízléses, minden zavaró körülmény nélkül való. Németh Antal helyes érzékkel a vázlatosságot s az emberi drámát hangsúlyozta: a szemnek szépen összefogott, színben és mozgásban egyaránt tetszetős képeket nyujtott (díszlettervező Horváth János), a fülnek általában kiegyensúlyozott nemes szavalást. Megértjük, hogy Németországban szép sikert aratott: megérdemelte.
A nagyobb szerepek hordozói közül legkevésbé Uray Tivadar tetszett nekünk. Faustja tetszetős, de külsőséges alakítás: keserű nagy monológjából a legfontosabb hiányzik: a fausti izzás, szenvedély, a kétely heve s az életerő nyugodt hatalma: mint megifjodott Faust igen szép jelenség, de fiatalságából is hiányzik az igazi természetesség. Timár Mefisztója sokkal erőteljesebb és egységesebb alak; külsőre egészen emberi, inkább nyers, mint fölényes dikciójában s mozgásában egyaránt kitűnő színészi munka.
A Nemzeti egyik főerőssége epizódszínészeinek megbízhatósága. Ilyen szempontból most is csak jót mondhatunk. Az Auerbach-pince iszákos cimborái egy árnyalattal bumfordibbak a kelleténél, de mulatságosak (különösen Abonyi és Pethes), Gobbi Hilda Márta asszonya kitűnő jellemvázlat: Olthy Magda fiatal leánya friss színfolt a komoly színpadon: Unghváry komolyan s hatásosan szavalta el. Valentin betétnyi kis jelenetét. Németországban Szörényi Éva aratta a legnagyobb sikert.
Ez érthető: Grätchenje olyan, amilyet a mai német színpadi stílus képviselői csak álmodhatnak. Mi különösen halkabb, bensőségesebb jeleneteit értékeljük nagyra; magános tűnődései közben s az első szerelem remegésében valóban megindító kitöréseiben azonban túl sok még mindig a túlzás; pátosza mögött nincs ott az igazi nagy természetek ereje. A lélek válságos pillanatait, az indulat fellobogását akkor tudja meggyőzően elénk állítani, ha hallgat s befelé izzik. Mint az „Ármány és szerelemben.” A Nemzeti Színház e havi komoly klasszikus bemutatójául s idén második vendégrendezői produkciójául Schiller e dúlt és lázas fiatalkori tragédiáját választotta. A választásról ne vitatkozzunk; az „Ármány és szerelem” anyaga, mit tagadjuk, rémtörténet, indulatai a mai nézőnek meglehetősen idegenek, bonyodalmai legfeljebb egy történelmi rémregény izgalmával hatnak. Bizonyos azonban, hogy ez a sötét és fojtogató hangulatú mű Schiller legszínpadképesebb drámát közé tartozik: sodra ma is magával ragad, minden szavva ót és robban, részleteinek színpadi realizmusa s az egésznek szenvedélyes eszmei hevülete ma is páratlanul hatásos. A cím, amely nem kisebb színházi rókának, mint Ifflandnak szellemét leheli, utal a darab anyagának egykori korszerűsége. Schiller a lovag-dráma mellett, részben annak árnyékában nő fel, érthető hát, ha átveszi a diadalmas előd legnépszerűbb hatáseszközeit s motívumait; az udvari cselszövényt, amelynek középpontjában a méreggel s tőrrel dolgozó nagyhatalmú kegyenc s a romlottságát irgalmas szépséggel s titokzatos, démoni szerelmi hatalmakkal tetéző kegyencnő áll.
De az „Ármány és szerelem” írója már a kor másik nagy vívmányát is ismeri, a polgári drámát: onnan veszi a rangon aluli házasság motívumát, azaz hogy csak a szerelemét, mert hiszen a drámai konfliktus e darabokban éppen társadalmi szokásrendnek és a szív parancsának összeütközéséből keletkezik. S a szabadságeszme, amely a szív, a szabad emberség, a választás jogának ditirambjait kibontó nagy monológokban sugárzik fel e drámában, a szabadságeszme sem Schiller egyéni találmánya. „ln tyrannos” zúgnak már körülötte a haladás írói s a szomszédos Franciaországban már felvonulnak a közelgő forradalom fellegei. A nagy tehetséget és a művet azonban sohasem az anyag eredetisége teszi. Az „Ármány és szerelem” anyaga tagadhatatlanul keletkezésének koráé. Ezért is tette világszerte népszerűvé írója nevét, a költőét, aki ebben az esetben csak-ugyan egy döntő s győzelmes harcra gyülekező osztály panaszát kiáltotta ki s jogait harsogta el. Amit a költő adott hozzá, az a kifejezés páratlan ereje, az ábrázolás sugárzó jelképisége s mégis meggyőző életteljessége, az eszmék magas és tiszta szárnyalása s egy rendkívüli temperamentum teljes önfeláldozó kockára vetése.
A darab sikere a polgárság diadalai közé számít, a kockázatot, az üldöztetést, amit forradalmi merészsége kihívott, a költő egyedül vállalta. Ha van mű tehát, amelynek értékét a személyes helytállás varázsa megnöveli, aez a polgári tragédia ez. A művet az élmény szárnya emeli magasra. Nem olyan személyes élményekre gondolunk itt, mint Schiller stuttgarti tapasztalatai voltak az önkény vakságáról, könyörtelenségéről, a rekruták elutasításáról, stb., hanem sokkal inkább erre e mély alkotó élményre, amelynek segítségével a kor légkörében alaktalanul úszó szabadság- s emberség-eszmék pontos formát, költői testet s életet nyertek.
Minden Schiller drámában van valami, ami a kornak s valami, ami ez örökkévalóságnak szól. Az „Ármány és szerelem-ben az örökkévalóság e távlatát Ferdinánd alakja körül tapasztalhatjuk leginkább. Az „ifjú idealista” Schillernél több, mint puszta drámai hős; ez örök emberi egy változata; Schiller szellem-istenségének jelképe. Ez az alak végig kíséri egész pályáját: a Haramiákban ez gyujtogat, Don Carlosban ez lázad, még Demetriusban is ez bújdosik megváltást keresve. Legtökéletesebb megformálásában mint Ferdinand von Walther és Max Piccolomini lép elénk. Éppen ezért a nagyobbra néző rendezőnek ma már Ferdinandot kell az előadás középpontjába állítania. Ő a darab eszmei tengelyalakja. Heinrich George sajnos éppen őt ejtette el s őt tette leginkább külsőséges parancsra ágáló figurává. Az illusztris vendégrendező remek színész, egyike a mai német színpad büszkeségeinek. Érthető, hogy mint rendezőt is inkább a színszerű, mint az eszmei feladatok érdeklik. Tagadhatatlanul sok érzéke van a rendezés finomabb eszközeihez is; azon ritka vezetők közé tartozik, akik nőni, élni s a maguk természete szerint fejlődni hagyják a rájuk bízott színészeket: jó pszichológus és van minőségérzéke. Az előadás színészi és technikai része általában igen jó. A játéknak van tempója, ha itt-ott bágyadtabb is a Schiller-i allergo con fucconál. Lélekrajzát ugyanaz a kissé stilizált történelmi realizmus jellemzi, amely Josef Fenneker.
Rembrandt-i félhomályba burkolt tömör színpadképeit szülte. Kitűnőek a realisztikus részletek, igen hatásos az alakok mozgatása, színpadkép és cselekmény összehangolása. Az ilyenfajta darabokban azonban, ha elhallgattatjuk az örökkévalóságnak küldött üzenetet, gyakran csak a rémdráma marad meg. Ez lehet igen hatásos, de biztos, hogy lényegtelen.
Unghváry László nagy igyekezettel birkózott feladatával, - hogy csak félmunkát végzett, részben a rendezés hibája is, amely az ő szerepéből hagyta el a legfontosabb részeket s őt mozgatta helyenként harsogó, oktalanul szavaló marionettként. Egy-két halkabb jelenetet azonban ízlésesen s jól oldotta meg. Meglehetősen túlzottnak éreztük Maklár Zoltán gesztikulációját. Müller tata, Schiller egyik leghatásosabb színpadi alakja, nem nélkülözi a humoros elemeket, alapjában véve azonban kemény, indulatában és fájdalmában monumentálissá növő alak. Makláry különben szépen és színesen árnyalt alakításából ez a belső méltóság és nagyság hiányzott.
Inkább megzavart kispolgár volt, mint a nagy pillanatokban hőssé magasodó művész. Sokkal stílusosabb volt Vízváry Mariska ostoba és nyelves Müller mamája. Az ármányt és erőszakot megtestesítő kancellár szerepét - most már másodszor - Lehotay Árpád játszotta. Alakítása határozott rajzú, nagyvonalú; inkább robusztus mint okos, inkább goromba mint ironikus. Szép |