|
Mély magyarság
Olyan szót kell húszszor leírnom, amelyet lassan már csak én nem használok. Nem azért, mert nem áll helyt magáért. Túlságosan nagy karriert csinált ahhoz, hogy jókedvűen élhessek vele.
Fantomizálóburok lett ebből is. Emberek ezen át torzítják egymást: így kutyabőrül használják, ott szörnyek jelzőjéül. Cs. Szabó például egy magaköltötte, soha nem volt debreceniséggel azonosítja: „Nagyon sok kitűnő debreceni koponya gondolta, hogy ha volt ereje a városnak szembeszállni Rómával s a Nagytemplomnak a Burggal, volna ereje leszámolni a méltatlan Európával s nomád kultúránkon élősködő papi műveltségünkkel is. Mert a keleti magyar lassan minden könyvműveltséget egy kicsit a beszivárgó nyugati papok örökségének tart. Debrecen befogadta az elkeseredett, lázadó szektás, nazarénus magyarokat, pogány multunk első irodalmi ellenforradalmárait.
A dunántúli Kodolányi és Németh László itt talált igazán kibékítő hazára… Mert a valódi Tiszántúl felett egy idő óta van egy lebegő jelképes Tiszántúl is, ahol a hajdú kuruc függetlenségi önkormányzati szellem egyesül az önálló lábra állított keleti magyarsággal vagy mély magyarsággal.” Ha a fantomokat egyszer elűzzük tűzhelyeink mellől: mindnyájan jót nevetünk. Cs. Szabóval együtt, ezen a torzképen. Addig azonban gyógyítgassuk egymást sugalmazásaiktól. A legokosabb az lesz tán, ha elmondom, hogy alakult ki bennem az, aminek e földtani hasonlat adott végleges nevet. Ritka, hogy egy ilyen fogalom gubanc egész keletkezését írott aktákkal lehessen bizonyítani. Ez véletlenül ilyen, minden olvasóm emlékezhet a szálakra, amelyekből összecsomózott.
A Kisebbségben első bírálóinak kedves szokásuk volt, hogy a „mély magyarsága” szót hallva: összehunyorították a szemüket s olyan képet vágtak, mintha a germán ősköd köldökébe kéne az ő kristályos latin pillantásukkal letekinteni; Nem volt szerencséjük: ha valamit, hát ezt a francia szellemnek köszönhetem. Proust regénye nem az arisztokrácia bomlásáról szól, mint mondani szokták. Mély Franciaországról. A laterna magica képei után elinduló polgári gyerek két úton tapogat ki, meseszomját követve, osztályából. Cselédjükön Francoise-on át a parasztságba s Guermantes hercegnő szalónjain át Saint Simon itt csökevényedő arisztokrata világába.
A nagy felfedezés, hogy a kettő tulajdonképpen egy. Mint Combray terén az ősi székesegyház: a polgári Franciaország mélyén is ott áll egy tízszázalékos katedrális, melyben az üvegablakok szentjei s hercegei s a parasztok hozta galagonyagallyak ma is egymásba keverik tarkaságukat. Proust minden látszólagos sznobizmusa és asthmás túlérzékenysége ellenére ezért csinált akkor forradalmat bennem (Ady és Sophokles mellett talán a legnagyobbat), mert létünk alapjaiban ezt az ősibb patriarchális világot fölfedezte. Igy hatott-e a franciákra is? Egyáltalán nem csodálnám, ha mint Féja Gézától hallom, a Mély Franciaország kifejezés germán ködül az újabb francia tanulmány irodalomban is fölmerülne.
Arra, hogy ehhez a prousti elsüllyedt s mégis jelenlévő Franciaországhoz hasonlóan nekünk is van, idő alatt, idő fölött, egy kopárabb, inkább román „mély magyar” székesegyházunk: az erdélyi emlékiratírók, olvasása közben gondoltam először. Egészen furcsa élmény volt tizenhetedik századi erdélyi főurakban az én dunántúli parasztrokonaim modorára mondhatnám: etikettjára ismerni. Bánfi Dénes és Béldi Pál mintha csak Péter bátyám és Erdélyi bíró módján ligáznának; nagyanyámban pedig egy paraszt Lórántffy Zsuzsanna ülne imájával a férfiak dolgai alatt. Bethlen Miklós-tanulmányomat ezzel is fejeztem be: „Talán az élet osztályok fölötti vagy alatti azonossága is igazibb volt abban a pálcás kalafás világban, mint ma.
Nekem legalább, ha azt keresem, hol találom meg Bethlen Miklós természetét, az ő rendjének modorát könyvén kívül, falusi atyámfiaira kell gondolom, a jómodorú paraszt családra, mintha az a régi úri élet a kisnemességen át ideszivárgott volna le a helyünkbe növő jobbágyságba. Ha nagybátyáim János napon összekaptak, nemcsak vitatkozásunk módja emlékeztetett jobban a Teleki Mihály és Bethlen Miklós párbajaira, mint ma országló-virzsiniás utódaiké, de a használt nyelv s a szemben álló bölcsesség is. „A fölfedezés különben nem új, Kemény Zsigmond ezzel okolta meg közel kilencven éve Szalárdi krónikájának a kiadását.
Mindebben persze nincs semmi rendkívüli; aki az idő érzéki metaforáiban is csak fogalmakat keres: az elsülyedt kultúrjavak tanával intézheti el. Az erdő tavalyelőtti lombja is ott van a tavalyi alatt; minden lélek, egy óriási avar, a nép lelke különösen. Minket azonban az apró fölfedezések sora kényszerít, rá, hogy ezt a Mély Magyarországot, vagy mély magyarságot, ne csak ténynek tekintsük, hanem forradalmi értéknek s erőnek. Húsz évvel ezelőtt a „régi magyarságot”, a Bessenyei előtti magyar irodalmat sokkal kisebbnek láttuk, mint ma. A régi magyarság megnőtt nemcsak bennem van Féjában. – mindenkiben.
Ha egykor tizede vagy huszada volt az egész irodalomtörténetnek, ma azon lehet vitatkozni negyede, harmada, fele-e. Nemcsak a Zrinyik és Pázmányok nőnek s Bod Péter végre el is olvasott szerzői lépnek be íróink körébe: mint nyers kincs, műveltségünkbe beépíthető ásványi rezervoár beláthatatlan ez a világ. Móricz Zsigmond mondta ki, hogy a magyar nyelv Bornemissza óta hanyatlott. Én azt hiszem, hogy minden purizmusnál többet érne, a régiektől nyelvi fényűzést tanulni. A régi magyarság éppolyan nagy tartály, mint a magyar nép s a kettőből tulajdonképpen egy vödörrel merhetsz. A másik meglepő irodalomtörténeti belátásra Berzsenyi-könyvem kényszerített. Berzsenyi, aki kortársai közül a legmélyebbről buzgott s a legmagasabbra szökött: nemcsak korában hevert magános dúvad, de az irodalomtörténeti fejlődésből is kimaradt. S ha jobban megnézzük: az ő esete egészen tizenkilencedik századunk minden magyarjára kiterjeszthető, akinek „régi magyarság” szaga van. Nemcsak Bessenyei, Katona, Kemény, Arany, Madách, Vajda, de a Bacsányi, Csokonai, Zilahy Károly, Gyulai féle világosabb szellemek is.
Mintha egy elsüllyedt őskorból fölnyúló sziklaoszlopok lennének, amelyeket a század a maga elemével elszigetel. Amit a Kisebbségben Aranyról és Vörösmartyról mondott: erről szólt, nem írói értékükről. Mindakettő körülvett magyar volt: az egyikbe be-becsapott környezetének a hígsága, nyelvrontása s csak legnagyobb óráiban tudott egészen a maga rendkívüli mélysége lenni. A másikat ez az idegen elem megfélemlítette, dicsősége verőfényében is fázóssá és boldogtalanná tette. S hogy ez nem a nehéz természetek, a „mély tehetségek” (s nem a mély magyarok) mindennapi sorsa: arról a huszadik század irodalma győzhet meg.
Abban is vannak magányos sorsok, de nincs meg benne a lelki matériának ez a szörnyű elszigeteltsége. Pedig a legnagyobb tehetségeknek itt megint „régi magyarság”-szaguk van. Adynak még a ritmusa is a régi magyarsága, de mennyi ómagyar íz van a legnyugatosabbakban: Tóth Árpádban, Juhász Gyulában, sőt Kosztolányiban, Babitsban is. Most azonban mintha egy geológiai föltorlódás támogatná s kapcsolná össze őket. Nem nagy távolságban körülhomokolt sziklalábak, hanem egy földtani forradalom küldöncei. A nemzet lelkébe süllyedt katedrális tornyaival kifelé nő a földből. Arra, hogy mi volt ez a százados elmerülés, honnét jöttek a lángészforma sziklabuborékok; s jó-e az, hogy ami elsüllyedt, íme kinő: csak akkor adhatunk igaz feleletet, ha tudjuk: mi volt az, ami betakarta. Franciaországban: a polgárság, a polgárság-lelkének felső könnyebb rétegei. Elég magyarázat-e a polgárosodás (s ami vele járt: tőkésrend, hivatal), minálunk is? A takaró és a betakart közt nálunk sokkal nagyobb az eltérés. Nyugaton, gondoljunk Roger Martin du Gardra, a polgárságába is fölporzott, belétörmelékeskedett, mint húmuszba a kő, a nemzet középkori paraszti mélye. Nálunk legfölebb az írók szedték és hoztak föl belőle( az eredete nem „mély magyarok” is). Polgári társadalmunk szinte fehérje-idegen maradt tőle.
Erre a két magyarázat kínálkozik. Egy társadalmi: az asszimiláció, s egy szellemi: az eszmék természetellenes kiválasztása. Szabó Dezső eléggé fejünkbe kapálta az elsőt. Én azt vettem észre legfölebb, hogy a kiegyezés utáni préda-asszimiláció előtt volt egy jóval nemesebb: a reformkoré, mikor a török-osztrák-orosz abszolutizmus közt kiugró magyar alkotmányosság nacionalizmus, romantika: életünkben tömegesen kapcsolta vissza és belé az elnémetesedett magyarokat és a magyarrá előlépő németeket; a cenki grófot és Liebenberg-Lunkányit, jószágkormányzóját. A másik jelenség: nemcsak Csongor kerül időnként válaszútra, hanem egy nép szellemisége is.
Különösen, amikor a lenniakaráson kívül semmije sincs; vagy az idő dobja olyan helyzetbe, ahol régi útjának nincsen folytatása. Egy-egy író, írócsoport önkéntelen is elkészít ilyenkor magában egy modellt, amely szerint kultúránkat föl kéne építeni. Ilyenféle választás készült már 1795 előtt is Bessenyei-Bacsányi-Kármán és Báróczy-Kazinczy irányában. De a magyar felvilágosodás fejét leütötte a hóhér. Az új sorsdöntő válaszút: Csokonaiék Debrecenben, Berzsenyi Niklán s Kazinczy- (nem elszólás) Pesten. Éppúgy mint a Kisfaludy-Katona, majd a Kemény-Jókai válaszúton is: a könnyebb (nem tehetségtelenebbet mondok) ment tovább.
A kisebbségben lehet, túlozta az asszimiláció és a Habsburg-állam fordított kiválasztását. A kettő azonban egymást támogatta. A beleolvadók a hígabbon kaptak, mert könnyebb volt nekik. Új szavakat gyártani, német kifejezéseket lefordítani: egyszerűbb volt, mint magyarul tisztességesen megtanulni Széchenyi még nem tudott magyarul s már magyar szót csinált. S ígyvolt ez száz éven keresztül nemcsak a nyelvben: mindenben. A Kisfaludy színházát a beleolvadó így-úgy folytatni tudta s a Jókai-epigónok magyarságában könnyebben lehetett jobb magyar, mint a Keményében vagy Tolnaiéban. Álpolgárságunk így nyúzta le magát létünk öreg csontjairól. Mit jelent, hogy irodalmunkban a mély magyarság harminc vagy negyven év óta nyilvánvalóan fölnyomulóban van? Az új középosztály: húszszorosa vagy százszorosa a réginek; az iskolák tövén készült, a magyarosodó városok helyben lévő tömegeiből. Amikorra a magyarság kinn a földeken észbekapott, már fölötte volt a réginél idegenebb és ridegebb előjogos osztály. Lassan azonban ő is megindult: ki így, ki úgy a városi élet felé.
S ahogy az irodalomba az Adyk, Babitsok után a Veres Péterek és Sinka Istvánok: úgy érkeztek meg városaikba is előbb a vidéki úrifiúk, majd a föld népe is. Az országcsonkítás után a városok alig szívhattak másból, csak a magyar népből. A mély magyarság egyre több molekulájával porlott a főváros felé. Több éven át érdekes megbízásom volt: egy budai polgári gyermekeiről kellett összefüggő orvosi, lélektani, pedagógiai és szociális képet készítenem. Amit csináltam, aféle társadalmi mikroszkopia is volt: honnét sodródnak össze s mivé lesznek a fővárosban egy ilyen prblétár-iskola szülői és tanulói.
Egy nyüzsgő életcseppben láthattam, amit amúgyis elgondolhattam volna: mint magyarosodik szinte óráról órára a mi fővárosunk. Ebben a vizivárosi körzetben a tanulók egyharmadának volt a nagyapja is fővárosi: csaknem mind németek. Egy másik harmad, a háború előtt vándorolt be; jórészt ipari munkások: németek, szlovákok, magyarok körülbelül egyforma arányban. Nagymagyarország hordaléka. Az utolsó harmad: a háború utániak, altisztek, napszámosok, szinte valamennyien magyarok. A magyarság megmozdult. Budapest és a többi vidéki város éjszaka teli van álmokkal, amelyekben a pesti felnőtt: falusi gyermek s Budapest egy atomokra tördelt Mélymagyarország.
Mialatt Pest újságai, mozijai, sárga könyvei azon dolgoznak, hogy fejükből a hazai álmokkal Mély Magyarországot is kiszürkítsék: író előörseik azért harcolnak, hogy ez a sok elszigetelt álom egy ősin-új magyar kultúrában folyhasson megint össze s Zalára, Csongrádra, Jásznagykúnra is visszacsuroghasson. Tulajdonkép szerencsés helyzet: akik százados Katedrálisába szeretnék a nemzetet visszavezetni, a proletárságnak is azok lehetnek előharcosai. Hagyomány és forradalom nem ellenségek: hanem egy olló, két szára; multból és jelenből támadó mély magyarság. Ha a harmincnyolc előtti helyzet még húsz-harminc éven át fennmaradhat: nincs is kétségem, Magyarország visszamagyarosodik.
Hogy ilyen geológiai rengések ellen minden összefog: azon nincs mit csodálkozni. A fantomizálásra azonban mégse adjuk rá magunkat annyira, hogy művelt magyar emberek is kijátszhatók legyenek ellene. Az oktalan ijesztgetőknek egyenlően szól ez. Irányunkra azt szokás ráfogni, hogy eburafakó-lemondás Európáról s a magasabb műveltségről. Cs. Szabó László szíve jobb felével érzi, hogy ez nem igaz, a ballal azonban, mint fönnebb is láttuk, mégis csak ezt süti ránk.
Azt, hogy az igazságot is érzi, abból látom, hogy Illyésben aláhúz. „A magyar ember a méltatlan és félelmes Európa ellen csak egy mélyebb Európával védekezhetik. Akármennyire erőlködöm, sose tudok utólag két világot fölfedezni, például a rue de Montorgeuil-i öreg mészárosom s a jászberényi írástudatlan Seres bácsi közt.” Ezzel s a következőkkel, úgy látom, azt akarja mondani, hogy ha már valami „mélyebbre”-re csakugyan szükség van: a mély magyarság legyen mély európaiság, s ne vakond magyarság.
De minek ehhez éppen engemet Illyéssel szembeállítani? Száz hely közül idézek egyet: „Akinek ez még mindig „beszükülés” (t. i. mély magyarság) völkisch fajvédelem, az európai magyarság elárulása, annak ennyit: Európa nemcsak körülöttünk van, hanem alattunk is. Ahogy íróelődeinkbe, kultúránk gyökérzetébe visszanézek, elbámulok, mekkora Európa az, ami egy Balassában, Zrínyiben, Berzsenyiben, Adyban felnyílik alattam. S mennyivel idevalóbb és egyben igazibb, mint amivel a pesti ál-európaiak kínálgatnak.”
A hódmezővásárhelyi fiataloknak is ezt adtam programul: „Öreg-Európa és Keleteurópa fundamentumára kell állítani a magyar műveltséget. Hogy ez az Öreg-Európa ugyanaz, amit Illyés is fölfedezett, nem nagy sor utána járni. „Van egy majdnem tökéletes Európa” – írta több izben írta , és először írtam. Az Európa és magyarság ennek az Öreg-Európának a felbomlásáról és feltámasztásáról szól. Az Utolsó kísérlet olvasói is tudják, hogy annak ez a középkorból itt maradt Mélymagyar-Európa a központi eszméje. Hősöm még a szakdolgozatát is erről írja. Hát Kodolányi a középkori trilógiában?
Létünk gyökerébe nézve: ő tán csak egy nomád csordát lát? Nem egész Európát, igaz, hogy egész Keleteurópát is? Ha fantomizáló hangulatomban volnék, azt mondaná: Cs. Szabó a mienkét osztja ellenünk, éppen úgy mint amikor Illyés kertországáról ír vagy vele töreti meg a káromkodós, agyonverős n;ik; egymás igazságait belülről kell élnünk s fölfedeznünk. S ha Cs. Szabó Illyésnél érdemnek tartja, hogy „Európája jobban át van itatva társadalmi gondolatokkal s határosabb Tolsztojjal, mint Babits jégcsúcsos hazája”, akkor tán a mi álmunkat sem fogja nyeregalatti húspuhításnak tartani: ha mi a mély magyarság kulturális és társadalmi föltörésétől várjuk azt a forróbb, keletibb „mélyeurópaiságot”, amellyel az európai művelődésbe nem mint Nyugatért rajongó balkániak, hanem mint új vért hozó „közbeszólók” kapcsolódhatunk be.
S hadd mondjak el még valamit a mély magyarságról, ami tán emberibbé teszi bölcsőjét egyesek szemében. A Kisebbségben elleni dühnek a legtöbbeknél átlátszó gyermekes oka volt: azt hitték, hogy itt egy „mélymagyar” ítélkezik rajtuk, „hígmagyarokon”. Ismerhettek volna annyira, hogy eszméimet önmagam ellenében szoktam megképezni.
Ami jó bennünk: az sugárzik önkéntelen: ami hiba: azt egy eszmével kell kimaratni. Amíg a „mély magyarság” hátba nem lökött, én mindig úgy éreztem, hogy a magyarság legközepéből beszélek. Azóta egy kicsit kijebb érzem s ahhoz is szabom magamat. Épp ezért került oly sok időbe a gondolat kiérlelése. Most úgy nézek rá vissza, mint szép s nehéz leckére az önismeretnek. Mihelyt megvolt a fogalom: le kellett vonnom a tanulságokat, vagy hiheti akárki hogyha a magyar írókat két csoportban kéne válogatni s az egyikben Kölcsey, a másikban Berzsenyi lenne a vezér: én magamat a Berzsenyiébe osztanám?
Az én utam egyben-másban hasonlított a Temps perdu-beli Marceléhez. Parasztság és régi magyarság felé húzódtam akkor is már, amikor Adyról nem is hallottam még, de volt zsoltáros könyvem s volt falusi nagyanyám. Az én nyugtalanságom; laterna magicám, a szüleim össze nem férő vére volt. Az első híg magyar akit megismertem; az anyám volt; az első mély magyar: az apám. S anyám fizikumába, vérmérsékébe, osztályábazárva visszavágyódtam a nagy pásztor ég alá, amely alatt apám az Érmenti akolban juhászoktól tanult csillagászatot.
Innen az érzék fajtám dolgaihoz, innen, hogy mégsem jutottam el a közepébe. Az önismeret azonban akkor is nagy áldás, ha korlátainkra tanít meg. Cs. Szabó úgy emlegeti, hogy „beálltam a népi írók közé”, mintha egy római szenátor menne el sámán dobot verni. Arról, hogy mennyire vagyok köztük: bizonyságot tesznek, ha egyszer-egyszer kinyitják a szájukat felőlem. Az azonban igaz, hogy ma sokkal több alázattal és türelemmel tudok mellettük állni. Régebben én bennem is ott mocorgott az intellektuális dölyf, műveltségemmel verni vissza a sorsukkal érkezőket. Ma azt nézem, mi jött meg; mi nyílt föl bennük.
S azt hiszem ebben az egy dologban elfogadhatnák a példámat mások is. Egy irodalom titkos egészsége: alkotóinak önkéntelen munkamegosztása. S ha vannak írók, akik a kultúra nyersanyagát hozzák: az eszmék piacát ismerők azt mondják nekik: pfúj, de megmunkálatlan mélység vagytok, hanem csigázzák minél magasabbra az üzemet amelyet fönn lehet tartani vele.
Egy Ady-szerű tünemény megépítheti magában az egész magyar kultúrát a faj mélyeitől az örök elvontságok legcsúcsáig; nekünk egymás tiszteletéből és kihasználásából kell megteremtenünk. A mélymagyarság nem érték, csak tény. Eötvös Józsefet én sem adnám oda egy Pázmánytáji hitvitázóért. Minden helyen lehetsz akár a legnagyobb is: mert a kultúra minden pontján növeszthető és gazdagítható. Petőfiben, nem tagadom, érzem az asszimilánst. De mit asszimilált ő hozzá, mekkora lobogást a magyarsághoz, ami odáig nem volt benne. S mennyit szívott föl a mély magyarságból is, mert tiszta volt viszonya a néphez. Húzta őt, mint gyökeret a só vagy lángot a puskapor. |