|
Árvácska
Móricz Zsigmond regénye* A gyerekkor általában elhatárolt világ, valami udvarféle, amelybe csak felülről nézhetünk bele. Móricz ilyesfajta regényei mégis éppen gyerekhőseikkel szélesednek ki. - Nyilas Misi története hitelesen egy kis debreceni kollégista vergődése, de ez a fájdalom nem mutáló kamaszhangon szól, a gordonka telt, forró, fényes, tömegű, teljes szavú áradása csap ebből a vergődésből felénk. Csodálnunk és irigyelnünk kell ezt az írót: a legszebb, legizgalmasabb témák szinte önként szállnak kezére, olyan bizalommal, szelíden, titkaikat átadva, mint a naphimnusz költőjéhez a madarak.
Ez az Árvácska is egyszerre panaszol és énekel. Lelenc. Anyja nincs. Nevét az állam adta. Ez a név, Állami Árvácska egy felügyelő olcsó ötletessége: kegyes és megbélyegző. A lelencet az állam parasztszülőkhöz adja ki tartásra. Nyolc pengőt fizet érte és ruhát, inget, cipőt ad. De akik elvállalják, a nyolc pengőn felül is keresni akarnak rajta. Dolgoztatják és éheztetik. Ruháját a gazda gyerekei rongyolják el. Iskolába kellene járnia, de nevelőszülei sem iratják be, mert akkor mi hasznuk volna belőle? A legkisebb vétségért úgy büntetik, mint egy gályarabot: parázzsal égetik, rúgják, ütik. Gyakran ok nélkül is, indulatból, megszokásból. Kiszolgáltatottsága ingerli őket. Rosszabb sorban él, mint az állat, mert nem a tulajdonuk. Nem is fizettek érte; mit becsüljenek benne? Árvácska háromszor cserél gazdát. A tanyáról, a sárból, az állati szegénységből egy cifrálkodó, módos paraszthoz kerül, majd innen egy falusi gépész, a „fatér”és „mutér” sivár házába.
A szegény „szülőknél” is utolsó volt, a gazdagabbaknál még inkább az. Ott többet éhezett és fázott, itt a szándékos megaláztatásokból, az adagolt nélkülözésekből jut több. Azok durvaságból kínozták, az urasabbak bonyolultabban, rámért gonoszsággal, fölénnyel, megvetéssel. A lelenc meztelenül áll a tarlón, a szabad ég alatt, kezében vesszőt tart, a tehenet őrzi. Tavasztól késő őszig. Minden a bőrét szaggatja, sebeit, ütések nyomait szégyeli, a férfitekintetek máris méregetik. Semmije nincs, s a teste mindenkié. Igy lép elénk Árvácska. Olyan megdöbbentő, belénkhasító, tömörbeszédű ez a kép, hogy szinte veszélye a regénynek. Kiszívhatná a történet velejét. De a Móricz-humusz gazdag, a kép csak a regény alapmotívuma lesz, körvonalai makacsul átütnek a bontott színek felsőbb rétegein. Árvácska minden rosszban, ami éri, egy-egy társadalmi osztállyal ütközik meg. De az író csak sejteti a dolgok tágabb vetületét. A Biblia is gyerekhősre bízza az óriás legyőzését Móricz zsoltárokra osztotta regényét.
Igy érezteti meg, hogy a lelenc vékony hangja egy közös könyörgésbe kötődik bele. S ahogyan a kis pőre, pogány regényhős a tisztaság és szeretet felé tapogatózik, valóban mintha sorrá lakná a példabeszédeket a bűnök minden fajtája feltárulkozik előtte. Az emberek nem szorítanak neki helyet maguk közt, de a véletlen gondviselésszerű következetességgel mindig felszínre hozza, amit ellene elkövettek. Az író a maszatos és pösze kislány figurájába valami sugárzást tudott belelopni, anélkül, hogy meglazította volna körvonalait. A táj a magyar alföld. A tanya, a falu. Móricz szavait az anyag teljes ismerete roppant helyzeti energiával telíti. Nála a szó minél ritkásabban ejti, annál bokrosabb értelmű. Ebben a regényben különösen szűkszavú. Témája szorítja rá. Rémtetteket halmoz a gyerek figura köré, s ha egy-egy ilyen borzalomnál akár pillanatokig elidőznék, olcsóvá válik a regény. Tartózkodása bőséget leplez. A gyerek furcsán groteszk, bájos figurája lehűti a sötét színeket. Az Illyés-verssor jut eszembe: „Mi oly szegények voltunk, hogy az már- szinte tréfa volt!” Az Árvácska sem nyomasztó olvasmány. Nemcsak a gazdagság, a szegénység is lehet mesebeli. Annyira alaktalan, hogy már-már átszorul a képzelt világba. A grand-guignol őse a népmese. Móricz is kiszűrte elbeszéléséből az érzékekre ható sugarakat. Hangja vaskos szavaiban is kristályosan, magasztosan cseng. Amit elmond, fájdalmas és szép. A regény valóságelemeivel sem tagadja meg a mesét, ahogyan a mese is valóságos anyagokból épít. A mézeskalácsházat valóban mézeskalácsból ragasztották és a sárkány igazi tüzet okád. Ez a mesebeli szegénység - ezzel az elorozhatatlan anyaggal és sugárzással válik a Móricz-mű kiválasztottá és utánozhatatlanná. Az Árvácska ritka és szerencsés ötvözet. A lovas térdének szorításával ugratja be alovat vágtába, hogy azután átadja magát a hullámzó mozgásnak. Amikor a regény túlzásokkal, végletes jellemekkel, fény-árny sztakkatókkal, ismétlődésekkel a realitás fölé emelkedik, az író s mi olvasók észrevétlenül lassan belesimulunk a tájba, a fajtába, a nyelvbe, egy olyan valóságba, amely már önmaga fölé szállt. És a befejezésben még átfogóbb magasságba ível. Már-már a csodát érinti.
A forró emberi magányt. A lelenc megismert mindent, ami csak az emberi könyörtelenségből telik. A test szenvedésein át eljutott odáig, hogy azokban is a szeretet hiánya fáj. A méreg mind beljebb hatol s végül a nemes szerveket roncsolja. Bőre már szinte érzéketlen. Amikor verik, arra vágyik, bárcsak igazi édesanya ütné. S ha kihasítana belőle egy darabot!.... A gépészek karácsonyt ünnepelnek, intézetben nevelkedő kisasszony-lányuknak nagy fát állítanak. A lelenc is várja a szentestét. „Neki még úgy sem hozott senki ajándékot, de ez a Jézuska jobb, mint más.
Azt biztosan ismeri az édesanyja is, mert az is az álomban lakik. Húsvétkor találkozott vele, akkor fényes palásttal feküdt sebesülten az oltár mellett, a fényes úri koporsóban, de karácsonykor kicsi és jó. Bízik benne.” Sírva, toporzékolva, végsőkig feszülve, megátalkodottan követeli jussát. Kizavarják az udvarra. Egy fészerben gyertyát gyujt. Árvácska ártatlan gyertyája kap bele a házba. Látja az ereszt nyaldosó lángokat. Azt hiszi, hogy ez az igazi karácsonyi fény. Az övé. El akarja mondani gazdáinak, de letorkollják. Bentégnek valamennyien. Ezzel a finálészerű lobogással, halálos vízióval válik teljes a regény. De ez a befejezés kényszerű is. A dal itt már elfullad. A lelenc igazi regénye, a regény csak most kezdődnék. |