A magyar nép arcza és jelleme

Ezt a czímet viseli Hermann Ottónak e napokban megjelent műve, mely a kir. magyar Természettudományi Társulat könyvkiadó vállalatában jelent meg. Általánosan tudva van, hogy a magyarok eredete, különösen a honfoglalást megelőző időben való alakúlása, mind e mai napig sincsen teljesen tisztázva és hogy erre nézve nem kisebb emberek, mint Vámbéry és Hunfalvy Pál ellentétes álláspontot foglaltak el.

A míg Vámbéry a török eredetet vitatta, addig Hunfalvy Pál a finn-ugorságot állította első sorba, ettől származtatta a nemzetet. A mult százas utolsó harmadában pedig különösen ez összehasonlító nyelvészet ragadta meg a vezetést, a finn-ugor felfogásnak kedvezve. Ám a nyelvrokonság minden egyezése sem vethetett világot másra, mint az érintkezésre. Az eredet, az kétséges maradt és az ma is.

Vámbéry mint az ázsiai törökség kiváló ismerője, ezen az alapon nyelvész és ethnographus, - Hunfalvy Pál mint előkelő finn-ugor nyelvész és ethnographus. – a Budenz-iskola pedig leginkább összehasonlítható nyelvészeti alapon vitatta a maga igazát ; ezek mellet a történészek törtek lándzsát hagyományok, krónikák alapján, de meggyőző végső eredményre egyik irány sem jutott.

Abból az ötletből, hogy a magyar közoktatásügyi kormány és a Nemzeti Múzeum közben-jöttével egy dolgozat látott napvilágot, mely az 1900. évi párisi kiállítás alkalmára *magyar típusokat* arczképekben bocsátott az ott felgyülekezett anthropologusok rendelkezésére, melynek azonban hibás válogatás és még hibásabb fölvétel folytán inkább ú. n. *Lombroso-tipusok*-hoz hasonlítottak.

Hermann Ottó közrebocsátotta művét, a melyben kimutatja, milyennek látja ő a magyar nép arczulatát ; és megtoldja ezt a jellemrajzzal is, mert – mint mondja – az ethnografiai arczkép jellemrajz nélkül tulajdonképen néma.

A míg az érintett kiadványban, a Balaton mellékéről véve, mint magyar típusok, olyan arczok is szerepelnek magyar típusok gyanánt, mint a *Kiliti* és *Balaton-Ederics* jelzésű képek, a melyeket magyarokúl elfogadni bizony lehetetlen; addig Hermann Ottó a válogatásnál azokat az ősi nyomokat követi, a melyeket a magyarság élete mai napig szokásában és szervezetében fentartott és ezen az úton olyan magyar típusokat állapít meg p.o. a komáromi szekeres gazdák mondani zárt, ősi köréből, a mint ezt a három Sebestyén, két Pati-Nagy és Mórocz uraimék arczképe mutatja.

De rámutat a szerző azokra a maradványokra is, a melyek, bár már igen ritkán, különösen a hajviseletben – a somogyi csimbók – reánk maradtak, a mint ezt Zupor-Laki és Árva-Lóki, Somogy élő vénei feltüntetik.

Hermann Ottó rámutat a *had*, *sor*, a *nemzetség- szerint való megtelepedésre, az egy családnevű falvakra, a nomád élet maradványaira, különösen az ősfoglalkozások körében. A jellemrajzra nézve adta saját tapasztalásait, Vámbéry külön ez alkalomra írt összehasonlító jellemrajzát.

Széchenyi István nézetét, báró Kemény Zsigmond fejtegetését és arra az eredményre jut, hogy a magyarság legjobban megtartotta a közép-ázsiai lovas nomád nép jellegét, nemes tulajdonságaival, de hibáival is egyetemben. A könyv, mint a Természettudományi Társulat minden kiadványa, gonddal és szépen van kiállítva.