A címben írt csodabogár természetrajzi képtelenségnek hangzik. Avagy ki gondolná egy pillanatra is komolyan, hogy a Citadellával koszorúzott jó öreg Gellérthegyünk tetején cápák élhessenek? Hiszen ehhez óriási akvárium és állandóan frissített tengervíz kellene. Bizony nincs is ilyen akvárium és alig hihető, hogy valaha is akadna valaki, aki ilyet építene éppen a Gellérthegyen. De azért a cím állítása mégsem képtelenség, csak éppen nem a jelenre vonatkozik, hanem a multra. Arra az időre, amikor a Gellérthegyet még nem hívták Gellérthegyiek, sőt egyáltalán sehogyan sem hívták, mert nem volt, aki nevet adjon neki. Tudniillik: akkoriban még nem is élt ember a földön...

Ez bizony jó régen lehetett, mert a tudósok megállapítása szerint ezen a vidéken már a legősibb ember is élt. A kő-, bronz-és vaskorszak ősemberei településének és kultúrájának számos nyomát őrzik a budai hegyek és őrzi azt fővárosunknak őskori leletekben rendkívül gazdag környéke is. Harminc-negyvenezer esztendőre, sőt talán még több időre visszamenőleg is ki lehetne mutatni Pestkörnyekén az ősember egykori itt való tanyázásának nyomait. Ám ezekben az időkben - még a legtávolibb esőkben is, amikor a teremtés koronája, az ember már föltűnt az élet színpadán. - nagyjából már a mai tájképet mutatta Budapest környéke.

A budai hegyek már megvoltak és valószínűleg a Duna is kimosta már magának szélesedő medrét abban a kékes agyagrétegben, amely az óbudai „Kiscelli domb” oldalán a felszínre tör és amely már a római kortól kezdve napjainkig a téglagyártásnak kiváló anyagát szolgáltatja. Valószínű azonban, hogy a környék akkoriban erősen mocsaras volt és a lápok, zsombékok között a vízi szárnyasok és egyéb állatok milliói tanyázhattak, ami a vadászatból élő ősember számára valóságos paradicsommá avathatta ezt a vidéket.

Mocsár Budapest helyén

Voltak azonban olyan idők is - természetesen sokkal régebben - amikor nem mocsár, hanem tenger borította fővárosunk mai helyét, sőt Magyarország nagyrészét is. Hogy mikor volt ez, pontosan nem lehet megmondani: a geológusok azonban bizonyosra veszik, hogy mielőtt földünk mai arculata véglegesen kialakult, két ízben is ellepték a sós hullámok Középeurópának ezt a részét. Végleg kialakultnak tekintjük a föld mai térképét, a tengerek és szárazulatok megoszlását és a kontinensek tagoltságát, mert a történeti idők kezdete óta nagyobb változásról nem tudunk. Valójában azonban a föld és a tenger harca nem ért véget, az ma is folyik, sőt maga a szárazföld is változik: egyes helyeken süllyed, másutt meg emelkedik. Csak éppen ez a folyamat roppant lassan megy végbe, annyira, hogy számbavehető változást mi nem is igen érzékelhetünk. Hogyne volna kevés ehhez egy emberöltő, amikor nem is évezredek, de évmilliók hosszú sora kellett ahhoz, hogy földünkön az egyik geológiai korszak fölválthassa a másikat.

Azt a tudományos megállapítást, hogy a Gellérthegy és környéke valamikor tengerfenék volt, nem úgy kell elképzelnünk, hogy a tengerszínt valamikor magasabb volt ezen a tájon, mint a budai hegyek gerince. Általánosan elfogadott nézet, hogy a tengerek szintje, azaz a Föld középpontjától való távolsága - az apály-dagály hullámmozgását nem számítva - állandónak tekinthető. Tehát csak úgy képzelhető el az a nagy geológiai változás, amely merőben megváltoztatta a mai Európa képét, hogy a tengerfenék emelkedett fel a mai szintig. Ez valóban így is volt, amint ezt a talaj geológiai rétegeződése is igazolja. Természetes ez sem hirtelenül történt, hanem fokozatosan. Éppily fokozatosan húzódott vissza a tenger is a részben fölemelkedő, részben föltöltődő fenék felől.

A tengervízben egykor élt mészhéjas állatok számokban kifejezhetetlen sokaságából rakódott le az a kagylómészréteg, amelyre a következő geológiai korszakban, amelyet triász-kornak neveznek tudományosan, három-négyszerte vastagabb márgaréteg rakódott. Ez a folyamat a földtan tudósainak számításai szerint legalább százkilencven millió évvel ezelőtt mehetett végbe. Ez olyan régen történt, hogy az azóta eltelt időhöz az az időszak, amióta ember él a Földön, úgy aránylik, mint egy a háromezerhez. Tehát a Gellérthegy alapanyagának lerakódásától az első ember megjelenéséig háromezerszerte több idő telt el, mint amennyi az ősember legrégibb nyomaitól a mai napig! Ez mutatja, hogy a Világmindenség titkainak megfejtésén fáradozó tudósok milyen óriási számokkal dolgoznak.

Osztrigák a budai hegyekben

Eléggé általánosan elterjedt az a hiedelem, hogy a Gellérthegy valamikor tűzhányó volt. Erre a fölfedezésre a geológiai kutatás alaposan rácáfol, mert azokban az anyagokban, amelyekből a hegy fölépült, nyoma sincs semmiféle vulkánikus eredetű kőzetnek. Ha már mindenáron kialudt tűzhányókat keresünk, azokat is találhatunk, még pedig nem is olyan messze. A szentendre-visegrádi hegycsoportot vulkáni tevékenység hozta létre, de ezek a hegyek jóval „fiatalabbak” az öreg Gellérthegynél, „mindössze” húszmillió évesek.

Amikor azonban ezek a hegyek krátereket nyitottak és öntötték magukból a tüzes lávát, már a második tenger is takarodóban volt földrészünk eme vidékéről. Az első őstenger, amelyből a Gellérthegy született, a mai Indiai óceán felnyomulásából keletkezett és leapadása után, a kövületekből ítélve, itt igen buja növényi vegetáció és felette mozgalmas állati élet folyhatott. Azonban nem mai típusú állatokra kell gondolnunk, sőt az ősnövényzet képe is teljesen eltért a maitól. Lombos fák akkoriban még nem tenyésztek, hanem óriási páfrányszerű és zsurlókhoz hasonló fák, valamint tűlevelő araukáriák zöldeltek.

A tenger állatvilága elképzelhetetlenül gazdag volt és meglehetősen változatos. A Gellérthegyen, a Hármashatárhegy környékén, a Szépvölgy barlangjaiban és a kissvábhegyi kőbánya kőzeteiben ezeknek az ősi tengeri állatoknak egész sereg kövületét és mészhéját találták meg: őspolipokat, ősrákokat, osztrigákat, azonkívül rengeteg tengeri kagylót és csigát. De - ami a legérdekesebb - találtak cápafogakat is, kétségtelen bizonyságául annak, hogy ez a vérszomjas tengeri ragadozó a rákokhoz és csigákhoz hasonlóan szintén ősi multra tekinthet vissza.

Az első ember Európa jégpáncélján

Ennek az első tengernek a visszahúzódása után sokáig trópusi éghajlat kedvezett az állatvilág kifejlődésének. A mai emlősök ősei közül azonban csak alacsonyrendű, apró állatok nyomait találjuk e korból: az erszényes emlősöknek alig patkánynagyságú őseit. A kor uralkodó állatai a szauriusok, az őssárkányok, amelyek között akadtak szelíd növényevők és húsevő ragadozók. A megtalált fogak a táplálkozás módjára pontos felvilágosítással szolgálnak. Akadt ezek között olyan is, amely több méter magasra megnőtt, mint a brontoszaurusz.

Egy későbbi geológiai korban, körülbelül ezidőtájt, amikor a pilisvörösvári és solymári barnaszéntelepek képződtek, fokozatosan ismét víz alá kerül a vidék. Ötmillió esztendőre teszik a tudósok azt az időt, amíg ez a második őstenger volt úr ezen a tájon. Eltakarodása után a klíma is megváltozik, a tropikus hőséget zord éghajlat követi és ennek velejárója, hogy az egykori délszaki növényzetet is csenevész, tundrás-steppés vegetáció váltja fel. Az időközben keletkezett Alpokra és ezzel Európa nagvrészére jégpáncél borul.