Sokféle szegénységünk közül, az anyagiaktól a lelkiekig - mert csak a szűkölködésben bővelkedünk - a nyelvszegénységet akarom most felhánytorgatni, nem ok és alkalom nélkül. Az anyagi fogyatkozásokkal túlsokat törődni maga is lelki szegénység volna. S ha a lelki szegénységek közül a nyelvszegénységet választottam ki, annak egyik oka az alkalom, mert az idei könyvnap juttatta eszembe ezeket a dolgokat, a másik, hogy a többi lelki szegénységnek sokszor szülője, mindenképp előmozdítója a nyelvszegénység, akármilyen furcsán hangzik is ez a tétel.
Titokzatos dolog a nyelv, csodálatos kinyilatkoztatása a legcsodálatosabb dolognak, az emberi gondolkozásnak. Hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás, azon lehet vitatkozni, de kétségtelen, hogy a nyelv és gondolkodás együtt született, együtt fejlődött, együtt betegszik meg és, remélem, együtt gyógyul.
A nyelv nemcsak arra való, hogy gondolatainkat közöljük vele, hanem arra való, hogy egyáltalában gondolkozzunk. Viszonyuk mint a testé és léleké, ha egyik beteg, beteg a másik is. Régi igazság, hogy aki jól gondolkozik, az jól ír, a zavaros stílus árulója a gondolkodás zavarosságának. De fordítva is áll a dolog, a zavaros stílus megzavarja a gondolkodást, a nyelv, a kifejezés szegénysége szegénnyé teszi a gondolatvilágot.
A könyvnapok alkalmából az írókat akarom bevádolni, legfőbb ítélőszékük, a lelkiismeretük előtt. Szemükre akarom vetni, hogy számukra és a nemzet számára egyik legjelentősebb ponton nem teljesítik kötelességüket és rá akarok mutatni, hogy ennek mily kárát vallja az irodalom és irodalmi ízlésében a nemzet.
Az írók feladata a nyelv csiszolása és gazdagítása, aminthogy minden valamire való munkás ápolja és tökéletesíti a maga szerszámát. Ennek az írók derekasan meg is felelnek a gondolkodás sok területén, de csodálatos módon teljesen elhanyagolják a saját házuk táját. Mindig a más háza előtt sepernek, de ha irodalmi műszavainkat nézzük, el kell szörnyülködnünk, hogy azok mily szegényesek, micsoda homály és zavar vált itt úrrá.
Hány fogalomra nincs külön szavunk és hogy próbáljuk, azt is csak néha, körülírással magyarázni, hogy egy irodalmi műszón az adott esetben nem azt értjük, amit az a szó jelent. Ennek pedig nem kis része van abban, hogy az irodalom és vele a nemzeti ízlés ebek harmincadjára került.
Mi volna, ha az állatok közül csak az elefántnak volna neve és a többit körülírással próbálnánk elkülöníteni? Például az egérre azt mondanánk, hogy ormány nélküli, igen picike elefánt. Nyilvánvaló, hogy az olvasóban az elefánt fogalma maradna meg, mint domináló elem és azt hinné, hogy az egér mégis csak elefánt, csak épp kicsi és nincs ormánya. Holott az egér nem elefánt.
Chamisso írja a déltengeri expedícióról írott útinaplójában, hogy az akkor még európaiaktól érintetlen szigeteken a legnagyobb esemény a kecske volt, melyet ők vittek oda. A bennszülöttek csodájára jártak és körülállva találgatták, hogy miféle szerzet lehet. Végül is kisütötték, hogy madár. Mert se nem disznó, se nem kutya, se nem patkány - ezeknek nevük van -, ezeken kívül viszont csak halak és madarak élnek. Halnak nem hal, tehát madár.
Hány ilyen kecskemadár repdes az olvasóközönség fejében és hogy elhomályosítják, óriási denevérsereg módjára, az irodalmi ízlés egét! Hányféle könyvről mondjuk például, hogy regény! Tolsztoj Háború és Békéje is regény, aztán van még detektívregény, regényes életrajz, riportregény, orvosregény, kalandregény stb.
Szóval egy egész csomó, pirinyónál pirinyóbb, ormány- és lábnélküli elefánt, melynek hol füle nincs, hol farka nincs, legtöbbször pedig se füle, se farka. A Bűn és Bűnhődés egy bűnesetről szól, de azért regény, viszont az úgynevezett bűnügyi regények nem regények. Don Quijote csupa kaland és mégis regény, de a vadnyugati kalandregény nem regény. Nem említettem még a pletykaregényt, pedig az is igen jeles kecskemadár.
Ez a műfaj nálunk épp most virágzik. Maholnap például minden színész és színésznő regényt ír, csak úgy mellékesen, félkézzel és az olvasó elhiszi, hogy az is regény, mert ki van nyomtatva, a könyvkötő a lapokat összekötötte és a könyvgyártó és -áruló nem átallja regény címen eladni. Ennek a pletykairodalomnak egyébként nálunk ma már szaklapjai és folyóiratai vannak.
Mindez természetesen nem regény, hanem valami más. Az úgynevezett detektívregény sokkal közelebb áll a rejtvényhez, mondjuk a keresztrejtvényhez, mint a regényhez, több joggal lehetne nevezni szavakba foglalt és az olvasó kényelmére ugyanabban a számban meg is fejtett rejtvénynek vagy találósmesének. Amellett ezeknek az álszakállal járó regénypótlékoknak nem is kell rossznak lenniök. Emlékszem egy úgynevezett riportregényre, melyet nagy élvezettel olvastam, mert érdekelt a környezet, melyet leírt.
El tudom képzelni, hogy aki keresztrejtvényt fejt, az szívesen olvas detektívregényt. Egy kitünő kritikusunk mondta egyszer, hogy voltaképp igazságtalanság, ha egy úgynevezett mulattató, könnyű olvasmánynak készült és jobb szó híján regénynek mondott könyvipari terméket a Bovaryné mértékével mérünk. Regénynek rossz, de ha valódi nevén tudnánk nevezni, annak egészen jó volna. Miért kifogásoljuk, hogy a cipőfelsőrész cilindernek nem megfelelő? Nevezzük nevén a gyermeket és akkor mindenki jól jár. De ehhez a gyermeknek nevet kell adni.
A kár, amit ez a nyelvszegénység az irodalmi gondolkodásban és a közönség szellemi fejlődésében okoz, olyan komoly, hogy nem lehet tréfára venni. Amit a regényről mondtam, az áll a többi műfajra is. Az eredményt szörnyülködve látjuk, ha meggondoljuk, hogy mi minden szerepel irodalom néven manapság és hogy ki mindenki neveztetik írónak, sőt költőnek, széles e hazában.
Amellett nem hogy gazdagítanánk az irodalom szaknyelvét, hanem még szegényítjük is. A költemény szót ma már alig használjuk, helyette verset mond majdnem mindenki. Holott a költemény, ha rossz szó is, mégis mond valamit a dolog lényegéről, legalább azt jelenti, hogy költő művéről van szó. A vers elnevezés öntudatlanul a formára utal és ma már ott tartunk, hogy az emberek nagy tömege azt hiszi, hogy vers az, ami versben van írva.
Pedig dehogy! Amilyen öröm számomra, hogy a slágerre nincs magyar szavunk (sajnos, csak a szó hiányzik), annyira bánt, hogy nincs legalább egy tucat kifejezésünk a költeménytől a rigmusig, sőt azon túl a verses hirdetésig, ami gyakran a szövegrészben jelenik meg. A nótacsinálókat kár költőknek nevezni, mert nem azok; ki akarna költő lenni, ha ők is azok volnának? Csak egyszer találkoztam egy úgynevezett költővel, aki napi munkájáról így számolt be: írtam egy szöveget.
Persze bölcsen tudom, hogy nemcsak a nyelvszegénység oka mindennek. Jól ismerem az ujságok és általában a nyomtatás kártékonyságát és régen csodálkozom, hogy a nyomtatás által a szellemi életnek okozott károkat még senki sem mérte fel. Itt csak arról beszélek, amin az íróknak kellene segíteni és ez a nyelv szegénysége.
Mindezek után pedig ne gondolja senki, hogy lenézem vagy megvetem mindazt, ami nyomtatva van és mégsem irodalom. Távol áll tőlem, legalább az esetek egy részében. A maga nemében kitünő lehet, én csak a maga nemét nem szeretem és különösen nem szeretem, ha irodalomnak álcázza magát. Sőt azt is belátom, hogy végül az irodalomnak is haszna lehet belőle, olvasásra kapat oly embereket, akik nem kezdhetik Dosztojevszkijn.
Ezek egy része később tévedésből írók könyvét is kézbe fogja venni és ha megvan bennük a természetadta fogékonyság, lassanként ránevelődhetnek az irodalom olvasására. Ez mind igaz, aminthogy igaz, hogy a rózsafa tövét is trágyázzák. De azért ne tévesszük össze a trágyát a rózsával.
Nem is tévesztjük, mert mind a kettőre van szavunk.
