Színház

A Hattyúdal után a Színház, két színész-dráma egymásután a Vígszínházban. Nemcsak abban hasonlítanak, hogy mind a kettőben színészek, színházi emberek a szereplők, hanem a cselekmény mögötti témában is. Mind a kettőben a színész magánéletének komplikációja és művészi hivatása közötti kapcsolat, illetőleg inkompatibilitás az alapja a témának. Hogy hat ki a színész munkájára, ha magánéletében valami súlyos üzemzavar áll be? Az első darabban a férfi-színész apai érzésének túlságából származik a baj, amely elszakítja a züllésből már-már kiemelkedett színészt a művészettől.

A másikban színésznővel történik a baj: mint annyi polgári nő és mint még több irodalmi nő, beleszeret egy nála sokkal fiatalabb és silány minőségű fiatalemberbe, ez a késői szenvedély bénítja a művészetében, de nagy baj nem történik, a művésznő hamar kiheveri a csalódást, a kirabolt asszonytól nem tudta a csirkefogó elrabolni a művészetet, ez megmaradt neki, mint életének lényege. A dideroti színészi paradoxon két új változatából az hangzik ki, hogy a nagyon heves érzelmi affektusok nem valók színésznek, - játszani kell őket, nem élni. A tétel, tetszetős, de vitatható. Magunk is ismertünk színészeket és színésznőket, akik nagyon heves érzelmi életet éltek és ez nem ártott művészetüknek.

A színésznő és a fiatal suhanc szerelmi esete egyike az irodalom legtöbbet használt komplikációinak, s banalitását fokozza az is, hogy majdnem minden esetben akár regényben írták meg akár színdarabban, a fiú haszontalan fickó, s az életkor különbsége súlyosbítva van az egyik partner erkölcsi alantasságával. Somerset Maugham és Helen Jerome darabja azért mégsem banális, kiemeli az átlagból a művész-lélektani kérdés bekapcsolása és még inkább a cselekvény szövésének és az alakok rajzának disztingváltsága.

A színésznő szerelmi válságának ábrázolásában sok fínom hangot hallunk, egy-egy pillanatban mélységet is annyit, amennyit a mai társalgási színmű és színjátszás elbír. Az asszony hozzá méltatlan helyzetbe kerül, de mindig érezni lehet, hogy ez a helyzet méltatlan, hogy szellemileg magasan felette áll annak, ami vele történik. Ezért nem tűnik fel happy-end fordulatnak a befejezés, a visszatérés a művészethez; logikusan következik emberi és művészi fölényéből. Igazi tehetségnek a művészet a menedéke az élet csúfsága elől.

A darab nyilván ezért a szerepért van írva. Mezey Mária játssza, végre olyan szerepet kapott, amelyben több is van, mint amennyit addigi szerepeiben mutatni alkalma volt. Néha úgy érezzük, nagyon is játszik, de a lényeges dolgokban egyvonalban áll szerepével, jól megfogta a hangját, pontosan megrajzolja az alakot, mindig benne van a darab stílusának disztingváltságában. Somlay Arturnak a Hattyúdal után szinte pihenő a férj szerepe, - az ilyeneket ő úgyszólván a kézelőjéből rázza ki.

Vitéz Benkő Gyulának most nyílik először alkalma megmutatni, hogy jó szerelmes-színész. Dénes György, úgy érezzük, túlságosan karikirozza az angol lord alakját, a szerzők aligha így gondolták el. Ladomerszky Margit csaknem pontosan ugyanazt a szerepet kapta, amelyből a Hattyúdalban betegsége miatt kimaradt. Okosan, jó stílusban csinálja meg. Kis cselédszerepében feltűnően jó Sitkey Irén. Nagyon jó munka Horváth Árpád rendezése.