Egy készülő könyv előszava
Mostanában nem sok ujat tudok irni. Az a boldog szellemi feszültség amit az irodalmi alkotás jelent, olyan nekem mint a tilos paradicsom.
Mit csinál az iró ha ujat nem irhat?
Körülnéz régebbi irásai között...
Rengeteg irásom van, cikkem és tanulmányom, ami könyvalakban még nem jelent meg. Többnyire irókortársaimról szóló kritikák, méltatások, vitacikkek.
Ezeket eddigi köteteimből tudatosan kizártam. Nyers időszerüségük nem is illett volna az elvi tartalmu kötetekbe. De féltem is könyvbe venni őket. Kortársi itéleteinket oly könnyen megcsúfolja az idő! S ki jósolhatja meg, mit érdemes megőrizni a jövőnek? Az élő irodalom folyékony valami. Ami ma legfontosabbnak látszik, holnapra már elvesztheti a jelentőségét...
Most azonban már itt van a holnap. Pár év óta alig irtam ilyen időszerü irodalmi cikket, s ez a pár év elég volt arra hogy a régieknek némi távlatot adjon. Pár év alatt sok minden kialakult. Kortársaim bevonultak a történelembe. A nemzedék, melynek születésénél asszisztáltam, szellemi életünk derékhadává lett. Az elvi harcok csatasorai nyiltan felállottak. A fiatal irók, kiknek első könyveikre figyeltem föl, elfoglalták helyeiket az irodalomban.
Ujraolvasom cikkeimet e fejlemények világában. Ugy érzem, nem vesztették érvényüket. Egyenkint, s más tartalmu kötetekben szétszórva, talán keveset mondanának. De összegyüjtve, s együtt és egymást támogatva, nem tehetnek-e némi szolgálatot? Bizonnyal hozzájárulnak egy irodalmi korszak kibontakozásának megértéséhez. S ez éppen az a korszak melyben mai irodalmunk legtöbb problémája gyökerezik.
*
Másszóval az Ady utáni kor. Könyvemnek egyetlen darabja sincs amely Ady halálánál régebbről kelt volna, vagy Adynál idősebb iróról beszélne.
Nem mintha nem irtam volna kritikai cikkeket azelőtt is, és az öregebb kortársakról is. Bizonyos meglepetéssel fedezem föl például hogy még Lévay Józsefről is irtam aki ifjuságunk idején a költők nesztora volt. Irtam Gyulai Pálról és Beöthy Zsoltról épugy mint Herczegről vagy Molnár Ferencről. Nem minden cikkemet feledtem el, mint a Lévayról szólót, (s némelyiket még sajnálom is, mert nem rossz irás). De ezek vagy kegyeletes nekrológok, vagy szenvedélyes leszámolások az előttünkjárók eszményeivel és gyakorlatával. Mindkét esetben egyoldaluak s már csak a mult emlékei. Elmult hangulatok és harcok emlékei. Nem volna értelme most ujból kiadni őket.
Adyról magáról sem beszél ez a könyv, s Adyról szóló nagy tanulmányomat nem közlöm itt. Egyrészt azért mert régibb köteteimben már megjelent; másrészt nem is tartozik tárgyam keretébe. E könyv tárgya az ami Ady után jött. Ma már megállapitható hogy az Ady utáni irodalom nem Adyból indult ki; inkább még reakció volt Ady ellen.
Ady önmagában való beteljesülés, és nem kezdet. Az Ady-utánzók, mint erőtlen másodhajtások, hamar lefonnyadtak és eltüntek. Akik igazán túlélték Adyt, vagy utánajöttek s továbbvitték az irodalmat, más utakon jártak. Ady nagy történeti érdeme a fölszabaditás, a fölbátoritás. Ami azonban hatását illeti, ugy látszik, többet hatott bizonyos irók politikai eszmekörére és jelszavaira, mint a vezető irodalom formáira vagy irányaira.
Eszerint könyvem hősei részben az Ady-nemzedék megmaradt tagjai akik Ady halála után tovább éltek és irtak; részben azok az egymásután feltünedező fiatalabb irók akik közvetlenül a nyomukba hágtak. Mondjuk, összevissza két generáció. Azóta több is jött, ifjabbak s még ifjabbak; ujabban divat lett minden csoportban uj nemzedéket látni. Az irodalom korosztályok, sőt évjáratok szerint tagolódik... De ebben az időben én már nem irtam kritikákat. Külömbenis ez a fiatalság még eléggé kialakulatlan. Mint a nagyonis ifjonti arcnak, nincsenek éles vonásai. Jobbára szelid költőkből áll, kik megtagadva elődeik harcos és politikai hajlamait, eltünt békekorok költészetének világába vágyakoznak vissza.
*
Az a két nemzedék, amelyről könyvem szól, általánosságban nem ily szelid. Jellegzetes képviselői nem a halk, gyöngéd lirikusok; ezek, amig éltek, rendesen háttérben maradtak. A szinpadot a harcos temperamentumok foglalták el, akik ugy érezték, a mai forrongó világban az irónak is ki kell venni részét a küzdelemből. Ezek sokszor egészen ki is sodródtak az irodalomból, valami műkedvelő politikai vagy szociológia felé. Mások viszont magát az irodalmat, a szellem tisztaságát és szabadságát védelmezték a politika ellen, mely soha erőszakosabb s szellem-ellenesebb nem volt mint ebben a két háboru közötti időben.
Ez is harcot jelentett. Az elefántcsonttornyokon lőrések nyiltak, és ágyucsövek kandikáltak ki. A biztonságérzés mintha a szellemi világból is kiveszett volna. Maguk a tornyok is gyanusak voltak egymás előtt. Igy vetődött föl a nemzedéki probléma is. Az öregek gyanakodtak a fiatalokra, s a fiatalok az öregekre.
A közönség kissé tájékozatlanul nézte e csatákat, nem érdekelték az irodalom céhügyei. A közönséget is inkább a politika érdekelte. Aki mégis tiszta irodalmat, költészetet kivánt, szivesebben fordult a könnyü és dilettáns-vérű írókhoz; ezektől a Nyugat-kor vivmányait egyszerűsítve és népszerűsítve kapta. Az irodalmi piacot elöntötték ezek a dilettánsok. Hozzájuk csatlakoztak a provinciális jellegü fiók-irodalmak szerzői, melyek az ország szétszakadozásával kialakultak; noha ezek közt hamarosan akadt különb is.
Mindez persze csak külső történet. Közben, a piac mögött és a harcokon tul, az irodalom folytatta a maga belső életét. A nagy költők továbbfejlődtek s kiteljesítették életművüket. Uj költők jelentkeztek. Az Ady-korszak elleni visszahatás megmutatkozott a forma leegyszerüsödésében, a pózok hitelvesztettségében; a szabadvers és formai különcködés lassanként divatját multa. A kor eseményeinek és eszményeinek hatása alatt fölujult a történeti regény és a népies irányzat. Fiatal költők új csengést és hitelt adtak a magyar népi verselésnek.
Ezzel szemben a társadalmi regény nem tudott uj erőre kapni. A kor átalakulásai megzavarták, s a műfaj megujításának kisérleteit idegen példák befolyásolták; ez túl-irodalmias lett és papír-izü. Más írók megelégedtek önéletrajzi följegyzésekkel, mintegy az irodalom nyersanyagával, csakhogy életközelben maradhassanak. Ismét mások az esszébe mentették tehetségüket. Ahogy ők maguk szeretik mondani, egész "esszéíró nemzedék" alakult ki. Esszéjük persze gyakran érintkezik egyrészt az ujságirással, másrészt a műkedvelő politikával és szociológiával, olykor azonban igazán nemes és tiszta irodalom.
*
Ne várja az olvasó hogy cikkeim ezt a szétágazó történetet hiánytalanul elbeszélik. Ezek a cikkek alkalmi irások, legtöbbjüket az időszerü kritika szükséglete szülte. De állandó vagy rendszeres kritikai tevékenységet sem folytattam soha. Csak egyébirányu munkásságom szüneteiben irtam egy-egy cikket valamiről ami ép fölmerült; legtöbbször puszta véletlen szabta meg a tárgyat.
Idősebb irókról olykor haláluk alkalmából irtam; ezek összefoglalóbb jellegű irások. A halál kikerekit, beteljesit. Fiataloknak viszont gyakran a születésük érdekelt; az első könyv, az első jelentkezés (későbbi, jelentékenyebb művükről aztán nem esik szó). Az ilyenekben senkisem kereshet teljes irói jellemrajzot vagy pályaleirást; legfeljebb azt az előrevetett s ritkán csaló képet amit néha egy arc első megpillantása ad... Másoknak egy-egy művét valamely külső körülmény vetette elém, s az irót ezen a könyvön át, annak tükréből néztem és rajzoltam. A kor irodalmi problémáiból azokról beszéltem amiket az elémkerült könyvek épen fölvetettek.
E pillanatfölvételekből nem áll össze valami "reprezentativ" sorozat vagy arcképcsarnok. Szó sincs róla hogy a tárgyamul szolgáló két nemzedék minden jelentősebb irójáról írtam volna. Sőt azt sem lehetne mondani hogy akikről irtam, azok épen a legjelentősebbek. S amit irtam, azt sem találja mind itt az olvasó. Schöpflinről, Móriczról csak sulytalan kis cikkecskéim vannak, nem volna méltó hogy azokkal szerepeljenek itt.
Krúdyról nem irtam soha, sem hatásáról amely pedig annyira fontos e korszakban (és nem mindig üdvös). Hangos mozgalmakról nem szóltam egy szót se. Például ami az úgynevezett Ady-Szabó Dezső-vonalon történt. Igaz hogy ez nem tiszta irodalom. Irtam viszont Kassákék mozgalmáról és irányzatáról. De ezt is kihagytam itt, ez még Ady életéből való, aminthogy az egész irányzat az Ady utáni időkben már elvesztette igazi erejét s hatását. (Külömbenis a cikk már rég könyvbe került.)
*
Bevallom, némi habozással kerekitem ki a kötetet, az egyes darabok nem egyforma értéküek. Dehát nem önmagukért vannak. Tárgyilagos dokumentumokul akarnak szolgálni s mint ilyenek állnak itt. Társak és kortársak arcképei külömböző életkorokban; tájfelvételek, változó horizonttal, irodalmunk ujabb utjának egy-egy kanyaráról. Csak persze nem irodalomtörténet, sem memoár. A kor irodalmi eszmekörének adatait lehet keresni bennük, de nem egyes jelenségek arányos méltatását, vagy irókét fontosságuk szerint. Nem egy költőtársam hiányzik e könyvből akit szeretek és nagyratartok.
A regényirodalom még mostohábban jár. Az ifjabb nemzedék legjelentékenyebb képviselőinek némelyike még csak névleg sem fordul elő. Mindez tiszta véletlenség, válogatás vagy értékitélet nincs benne. Mindig időtől s alkalomtól függött, kiről irok; s néha az is hogy mit. Némely cikkemet polémia szülte. Ezek nyilván egyoldaluak s nem adhatnak teljes képet az iróról akivel vitázok.
Egyszóval nem csak a tárgyi teljességet nélkülözi ez a gyüjtemény. Az egyes irók is szeszélyesen s kritikai szempontok nélkül kapták meg benne helyüket, vagy maradtak ki egészen belőle.
Voltak írók kikről személyes okok gátolták hogy írjak. József Atilla szegény maga tette ezt számomra nehézzé. Voltak személyes tanitványaim s közeli barátaim akiknek irásairól sohasem tudtam elfogulatlanul beszélni. Az ember eltakarta előlem az irót.
*
Nőiró egy sem szerepel könyvemben. Ebben sincs szándékosság; csodálatos, milyen kevés jó nőiró jelentkezett egyáltalán az Ady utáni irodalomban. Kaffka már nem érte meg ezt a kort; a régibb korszak többi asszonyköltői is hamarosan meghaltak vagy elhallgattak. Az egyetlen presztizs amit asszonyiró e korban megszerezni tudott, férfipresztizs volt, politikai (a Tormay Cecilé). Akik nyomaikba jöttek, alig tudtak valami ujat hozni; nagyrészük külömbenis a szórakoztató irodalom szolgálatába szegődött. Mintha az uj, férfias és háborus század - egy politizáló s a gyöngébb érzésektől elfordult nemzedék - visszaszoritaná a női szellemet, hacsak be nem áll maga is a férfi majmának, valami tehetetlen jelentéktelenségbe. Szakmány történeti és pletykaregények, s biztonsági tűvel pongyolán összetűzött verssorok közé...
Csakhogy a visszaszoritott szellem lázadni is szokott. Kitör és hangja csak annál sikoltóbb, annál mélyebbrőljött. Annál kegyetlenebbül őszinte! Ilyen legalább egy asszonyirónak hangja a mai magyar irodalomban, a Török Sophieé. Irodalmunk női munkásai közül ő az akinek emlitése legérezhetőbben hiányzik e könyvből. S ő az akiről legnehezebb lett volna beszélnem.
*
Azonban elég már! Bizonyos hogy ez a könyv nem tökéletes. Sok kifogást lehet ellene tenni, s könnyen felmerülhet a kérdés, érdemes volt-e igy is kiadni? Az iró iparkodik utólag megnyugtatni magát, hogy munkája nem egészen haszontalan az irodalom számára sem. De azért a könyvet igazában csak a maga kedvéért csinálja. Mert a könyvbe nem foglalt irás olyan mint a temetetlen halott: sem élni, sem meghalni nem tud igazán. Az iró, mikor könyvbe gyüjti műveit, azt képzeli hogy most inditja őket a jövőbe. Pedig csak tul akar lenni rajtuk.
