|
Szinyei és müncheni művésztársai
Még nem volt tizenkilenc éves Szinyei Merse Pál, amikor 1864 március elején Münchenbe érkezett. Hazája határán akkor jutott túl először s útikészsége mindössze néhány ajánlólevél volt. Abban az időben már gyakorlattá kezdett alakulni, hogy fiatal magyarok a müncheni Akadémiára menjenek tanulmányaikat folytatni és befejezni.
Szinyei ott találta közülök a vele körülbelül egyidős Benczúr Gyulát, a nála tíz évvel idősebb Székely Bertalant, a korai végre ítélt Salamon Gézát, Sáska Mihály építészt, aki szintén jóval idősebb volt nála és a már kész művész-számba menő Wagner Sándort, meg Liezen-Mayer Sándort. A magyar környezetben csakhamar otthon érezte magát a Sárosból jött ifjú s bajtársai nagy hasznára voltak gyakorlati tanácsaikkal: átsegítették az idegenben való élet első nehézségein. Olyan nagy jóakarattal vették körül, hogy művészi felkészültségének csekély mértékén sem akadtak fenn.
Olyan hajlékony és rugalmas tehetség sem volt, mint társai közül a jobbak: a munka neki sohasem ment játékos foglalkozás-számba, hanem mindig bizonyos mértékig erőfeszítésébe került. Erőfeszítésébe, mert lemondást jelentett arról, amit különösen a fiatalok "az élet"-en értenek. Az olyan összetételű tehetség, mint az övé, nem számíthatott hamaros eredményekre és gyors sikerre s a lassú érlelődés, az eredmények késedelmeskedése bő alkalmat adott a töprenkedésre és az elcsüggedésre, Szinyeinek hazaírott levelei mind az önbizalom hiányáról tanúskodnak.
Ő romantikus hajlandóságú férfiú volt és a klasszikai ideál helyett a nemzetit igyekezett szóhoz juttatni a középkor formakincsének megújításával. II. Lajos korának vezető művészei szintén a nemzeti művészet kialakításán fáradoztak, de nem a romantikusok módján, nem szabadjára hagyott képzelettel, hanem szigorúan a valósághoz tapadva. Művészetük realista művészet volt, akár a történelemből merítették tárgyukat, akár a nép életéből.
A "nemzetit" az akkori művészetben a tárgy megválasztása jelentette, s a nevezetesebb történeti festményeket rendszerint végigvitték Európán, Münchenben is csakhamar jelentkeztek az új irány követői, de igazán divattá ott csupán akkor lett a történelmi festés, amikor a sok próbálkozás után olyan nagy fölkészültségű művészegyéniség mutatta meg benne erejét, mint Piloty Károly.
S nemcsak a kellékanyag megfestésében volt az, hanem épp olyan mértékben az emberi alak ábrázolásában is. Magyarországra mindössze egy alkotása került el, az a hatalmas méretű festménye, amelyet Pálffy gróf ajándékozott a nemzetnek és amely Nero császárt ábrázolja, amint a felgyujtott Róma lángolásában gyönyörködik. Milyen monumentális erejű ábrázolások, milyen kifejező jellemrajzok a menet elején lépkedő római katonák. Aki így tudott embert megeleveníteni, attól nem igazság elvitatni a jellemzés képességét.
Általános volt ez a felfogás Közép-Európa műveltjeinek körében, sőt máig is sok a vallója, aminek az a magyarázata, hogy a festés festői tulajdonságai iránt bizonytalan érzékű, vagy éppen érzéketlen művelt ember a történelmi tárgyú festményben, annak szavakba foglalható cselekményében, tehát irodalmi tartalmában, valamennyire megtalálja érdeklődésének kielégülését. A kor fiatal művészei is mind a történelmi festés igézetében sereglettek Münchenbe. Ott mint a célok célja várta őket Piloty Componier-Schule-ja. Oda vonzotta őket a mester sikereinek varázsa és az a messzeföldön elterjedt híre, hogy kitűnő tanítója növendékeinek. Nem volt könnyű bejutni iskolájába, mert Piloty alapos készültséget kívánt meg a rajz és festés mesterségi részében attól, akit korrekturájára méltatott. Münchenben tanulása negyedik évében sikerült Szinyei Merse Pálnak Piloty iskolájába bekerülnie.
Fölvételét nehéz belső küzdelmek előzték meg: a reménykedés és az elcsüggedés egymással sűrűn váltakozó időszakai. Piloty azt szokta a tanítványaiul jelentkezők elé föltételül kitűzni, hogy olyan kompoziciós tervet mutassanak be, amely egyrészt készültségüket igazolja, másrészt alkalmas legyen a nagyban való megvalósításra. A kísérletek jókora sora után sikerült csak olyan vázlatot készítenie Szinyeinek, amellyel meg tudta győzni Pilotyt.
Ő is a tájfestésre hivatottnak érezte magát és neki is az ember-alakkal való szabad komponálás okozta a legnagyobb nehézséget. Több mint két esztendei vergődés és nyomorgás után hazatért Münchenbe és lemondott arról, hogy festő legyen belőle. Kettejük lelki válsága hasonlított egymáséhoz, de temperamentumban nagy volt a különbség a két fiatalember között. Keller töprenkedő lélek volt, Szinyei epikureusi hajlandóságú fiatalember, aki szerette az életet és gyönyörűségeit és aránylag könnyebben megvigasztalódott azon, ha el nem tudott érni oda, ahová kívánt.
A mester nyomban tanítványának vállalta. Már két éve dolgozott közelében, amikor megismerkedett Szinyeivel, s bár nem tartozott a könnyen barátkozó természetűek közé, hamarosan összemelegedett vele. Szinyei 1867-ben azt írja róla haza, hogy az utóbbi másfél esztendő óta a legjobb barátja, akivel egész idő alatt együtt élt és akivel nagyon meghitt a viszonya. "Mindenképpen geniális ember, - írja róla - végtelenül kitűnő a szakmájában és amellett sokoldalú."
Annak alkalmából írja ezt, hogy Max befejezte legújabb művét, kiállította és mindenkit meghódított vele. A kép Szent Júlia keresztény vértanút ábrázolja keresztre feszítve, amint kedvese, egy római ifjú, az éjszaka oltalmában virágot tesz lába elé. Olyan rajongással ír erről a képről Szinyei, mint ahogy lelkes emberek csak remekműről szoktak. Max tehetségét Piloty is nagyra tartotta, elismerték azt művésztársai is Münchenben.
Az idő azonban eljárt érzelmes és az édeshez közeledő művészete fölött. Nehéz ma már megérteni azt a nagy ünneplést, amelyben sokáig része volt. Az ember tele volt benne érdekességgel és furcsasággal. Igen sok minden iránt érdeklődött, különösen a természettudományok foglalkoztatták. Otthon volt a botanikában, a geológiában, a csillagászatban és sokat foglalkoztatták az okkultus tudományok is, köztük elsősorban a spiritizmus. De sem ezek a komoly foglalatosságok, sem a festés, amelybe a legnagyobb odaadással mélyedt bele, nem zavarták meg lelkének derűjét. Vidám, tréfára kész pajtás volt, amellett mint barát szolgálatra kész és önfeláldozó. Nyilván az ő közvetítésével ismerte meg Szinyei a Piloty-iskola másik osztrák hírességét, Makartot. Hans Makart egyidős volt Max-szal és közös műteremben dolgozott vele. Őt is azonnal elfogadta tanítványának Piloty és tehetségét még Maxénál is nagyobbra tartotta. Makart csodagyermek-számba ment, mert egész fiatalon ritka nagy volt a tudása a festés mesterségében s ami minden kortársától megkülönböztette: páratlanul könnyű és szapora volt a képzeletjárása, a színekkel pedig valóságos bűvész módjára tudott bánni.
Épp oly kevéssé volt utánzója Pilotynak, mint Max, vagy Szinyei; a kitűnő mester mégis, sőt bizonyára éppen azért büszke volt tehetséges tanítványára. Sokat és nagyot várt tőle nemcsak ő, hanem egész kora. A nagy várakozást Makart nem tudta kielégíteni. Tehetsége mint a tűzijáték szétsziporkázott a ferencjózsefi Bécsben. Óriási vásznakat festett tele emberi alakokkal, bársonyban és selyemben suhogó férfiakkal és ruhátlan nőkkel.
De képzelete, amely mindenben a dekoratívot kereste, ornamentumos játékká alakította mondanivalóját. Roppant frizeket festett, amelyeknek meghatározhatatlan a tárgya, mert az emberi, a növényi és állati alakzatok úgy gombolyodnak bennük egybe, vagy tünnek el egymás szomszédságában, mint ahogy a román ékítmények szörnyalakzatai szoktak indamenetük csavaros útvesztőjében. S amelyik képén - például Romeo és Juliá-ján - felismerhető a tárgy, ott is elmerül a lényeg a mellékes dolgok köréje gyüjtött és egymás tetejébe halmozott pompájában.
A maga korában főként a színességét bámulták Makart képeinek. Híresek és sokat emlegetettek, egykorú bírálatokban és ismertetésekben a csodálat jelzőivel megörökítettek voltak ragyogótüzű piros színei. De ami valaha ragyogás és tűz volt bennük, azt megemésztette az idő és éppen az a gyilkos festőanyag - az áttetszővé meghigított aszfalt -, amelynek rövid életű ragyogásukat köszönhették színei. Képein a színeket elnyelte a barna és a fekete, s ami villódzó fehér volt rajtuk, az is sárgává fonnyadt. Ronccsá lettek híres alkotásai és puszta emlékké az egykori dicsőség.
Azok közé tartozott, akik hamar felismerték a magyar művész tehetségét és akik erről készek voltak hitet is tenni. Szeretnivaló lénye, bőkezű, könnyelmű életöröme mindenkire vonzóan hatott. Szinyeire is. Mikor Makart Bécsbe költözött, legszívesebben magával vitte volna Szinyeit, mindenesetre hívta, hogy telepedjék meg ő is Bécsben és legyen segítségére az új Hofburg festményekkel való díszítésében.
Nem volt álmodozó lélek, hanem szigorú igazságkereső. Felfogása szerint a művészeti igazság a természet hűséges ábrázolása volt. A hűséget úgy értelmezte, hogy a temperamentum minden esetlegességét elnyomta magában.
Óriási volt a szorgalma és az állhatatossága. Legendák járták a művészek körében dolgozásának lassú módjáról, festésének végtelen alaposságáról. Annyira ragaszkodott a természethez és benne a kiválasztott motivum állandóságához, hogy hónapokig képes volt hozzá nem nyúlni vadorzókat ábrázoló híres festményéhez, mert mindenképpen meg akarta várni, amíg a kép egyik fiatal modelje visszatér fegyvergyakorlatáról. Böcklin nevetve jegyezte meg róla:
Az egyiket Benczúr Gyula festette, a másikat Szinyei Merse Pál. A harmadik példányon Leibl dolgozott, de elégedetlen volt munkájával és megsemmisítette a képet. Nem egyszer ismételte meg ezt az aktust pályája későbbi folyamán. A Vadorzók teljesen kész kompozicióját, miután több kiállításon is bemutatta, darabokra szabdalta. Kegyetlenül szigorú bírája volt önmagának.
Míg azonban Manet olyan állapotában már késznek és befejezettnek érezte festményét, Leibl csak azután kezdett rajta igazán dolgozni. Szinyei arcképével is ez volt a szándéka és erről csak azért mondott le, mert Szinyei közben elhagyta az Akadémiát, és Leiblnek Szinyei műtermében kellett volna az arcképet folytatnia.
Leibl azonban művészeti elveiben dogmatikus volt és a természethűség ellen való bűnnek érezte volna, hogy más helyiségben, más környezetben, más világításban dolgozzék ugyanazon a képen. Inkább befejezetlenül hagyta, amivel az arckép művészeti értékét szerencsére semmivel sem kisebbítette meg, talán inkább ellenkezőleg. Különben sem tudta volna kedve szerint végigérlelni, mert két héttel utóbb Párisba utazott, már pedig mit jelentett Leibl dolgozó módszerében két rövid hét!
Egy évvel azelőtt festette Gedon szobrász fiatal feleségének arcképét. Gedon műtermében kezdte, de annyi időre foglalta le vele a műtermet, hogy Gedon elúnta a dolgot. Megkérte barátját, hogy alkalmasabb helyen fejezze be az arcképet. Leibl nagyon rossznéven vette ezt a kívánságot, de ha rosszkedvűen is, tovább festette a képet. Gedon özvegye, már mint matróna, emlékezésében megírta a kép keletkezésének történetét és beszámolt gyötrelmeiről, amiket a model-állás rótt reá. Leibl félnapokig pihenéstelenül dolgozott a képen és modeljét sem hagyta megpihenni; egyízben az elájulásig kimerítette a fiatalasszonyt. Így dolgozott Leibl, amikor megvolt hozzá a lehetősége.
A német renaissance robosztus bőrkötényes festőmestereire emlékeztetett, akik sokszor nagy művészek voltak, de egyben mesteremberek is s arcuk verejtékében folytatták mesterségüket. A munkában való nagy becsületességét, rendkívüli tudását, emberi tulajdonságai közül pedig az egyenességet és az egyszerűséget igen becsülte benne Szinyei. Leibl szenvedélyes vadászember is volt és nagy csatangolója a szabad természetnek. Ebben is rokonlélek vele.
A szomszédságból ismeretség fejlődött és az ismeretségből a barátsághoz hasonló érzés a javakorú mester és a pályáján éppen nekilendülő fiatal festő között. Böcklin elejétől fogva nagy jóindulattal volt Szinyeihez, be-benézett a műtermébe, figyelte munkáját a Majálison és tanácsaival segítette benne. Tanácsait annyival szívesebben fogadta Szinyei, mert mindazok a művészek között, akik Münchenben számbajöttek, Böcklin volt az egyetlen, akivel művészi hajlandósága tekintetében rokonságot érzett.
Első nagyobb és készrefestett művére is, a "Faun és nimfá"-ra, amelyet még Piloty iskolájában fejezett be, Böcklin hasonlótárgyú festménye ihlette meg. Böcklint akkor még személyesen nem ismerte, csupán Münchenben megfordult munkáit. Elragadtatva gyönyörködött bennük, s nemcsak akkor, de jóval később is Böcklinben látta a XIX. század legnagyobb festőjét.
De Szinyei maga is olyan bátor és hangos színességről álmodozott, amilyent Böcklin művein megvalósultnak látott. Nem kétséges, mert hiszen maga vallotta, hogy a Majális Böcklin tanácsainak köszöni, hogy színességében olyan lett, amilyen. Olyan üdén, olyan bátorszívűen, olyan fiatalosan színes.
Elek Artúr |