|
Kell-e nekünk hajóhad?
A hadügyi költségek jelentékenyebb emelése mint terhes felhő közeledik felénk. Nagyon komoly hirek érkeztek erre vonatkozólag az osztrák fővárosból. A hadügyminiszter és a tengerészet főnöke igen tetemes tulkövetelésekkel állottak elő a közös költségvetésnek a bécsi miniszteri tanácsokban való megvitatása alkalmával. Harmincz millió, sőt ennél is nagyobb többletről beszélt a hir. A három napon át folyt tanácskozások alatt Széll Kálmán és osztrák kollegája, dr. Körber erős harczot folytatott a hadügyminiszter követelései ellen. S ugy látszik, nem eredmény nélkül, mert a legujabb hirek már kevésbé aggasztók. A gyorstüzelő ágyukra vonatkozó költségeket, legalább nagyobb részt elhalasztották, s csakis néhány hegyi üteget fognak előállitani. A transzváli háború tanuságai már is abban mutatkoznak, hogy a hadügyi kormányzat – a mit csak helyeselni lehet – nagyobb sulyt kiván fektetni a katonaságnak a lövésben való oktatására s annak a néhány milliónyi többletnek, mely az 1901-iki hadügyi költségvetésben benne maradt, tetemes része lőporra és czéllövő térségek beszerzésére fog kivántatni. A pár száz milliós befektetés tehát épen nincs elejtve, hanem csak elodázva. A többi államok óriási fegyverkezései a tengeri erő terén nem hagyják nyugodni a mi katonai köreinket. Németország tudvalevőleg meg akarja kétszerezni hajóhadát. Oroszországban is újabban ötven millió rubelt, Amerikában hatvan millió dollárt kiván e czélra szánni a kormány.
A tengeri hatalmak közt valóban lázas versengés folyik a hajóhadak szaporitása tekintetében. Az a körülmény, hogy a mi katonai ügyeinkben intézkedő köreink ebben a versengésben részt akarnak venni, egyike közéletünk legnehezebb és legaggasztóbb jelenségeinek. Az osztrák tőkepénzes és gyáros körök szeretnék, ha a monarkhia tengerentúli birtokokat szerezne és tért nyitna nekik a más világrészekben való vállalkozásra s az oda irányitandó ipari kivitelre.
Magyarország azonban a maga ipari szükségleteit sem tudja kielégiteni. Miért mennénk hát mi Khinába piaczokat szerezni, mikor a saját piaczainkat sem birjuk visszahóditani az osztrák ipartól? Miért vigyük pénzünket tengerentúli országokba, hogy ott létesitsünk vállalatokat, mikor a saját vállalatainkat is idegen tőkével vagyunk kénytelenek létesiteni? Épen most tapasztaljuk, hogy mihelyt a külföldi tőke másfelé veszi irányát s kezd elfordulni a magyar papiroktól és a magyarországi vállalatoktól, azonnal pangás áll be nálunk s ezrekre szaporodik fel a munkanélküli munkások száma, míg eggyes megyékből tömegesen tódul a népség Amerikába. Németország példája nemcsak miránk, de még a szerencsésebb helyzetben levő Ausztriára sem lehet irányadó. Most folynak Németországban a hajószaporitásra vonatkozó tárgyalások s még ott sem biztos, hogy ezt az óriási befektetést megszavazzák. Márpedig Németországnak valóban nagy közgazdasági érdekei vannak a tengerentúli országokban. Tengeri kereskedelme pedig az angol után első a világon.
De mit szóljunk mi, mikor a helyett, hogy mi húznánk jövedelmet külföldön elhelyezett tőkék után, ellenkezőleg, mi vagyunk adósai a külföldnek mintegy 2000 millió forinttal. Nemcsak mi magyarok nem hasonlithatjuk magunkat össze Németországgal, de az osztrák pénzügyi és nagyiparos körök, a melyek ma a hajóhadszaporitás mellett kardoskodnak, szintén nem tehetik ezt joggal a maguk részéről. Ez a nagy igényü osztrák üzletvilág sehol sem jár kezére a monarkhia hatalmi befolyásának. Hiszen ime itt van tőszomszédságunkban a Balkán-félsziget, még itt, vállalkozásának e közeli és kényelmes területén is mindenütt meghátrál az osztrák pénzügyi és nagyiparos világ más élelmesebb nemzetek előtt. |