Színház

Egy ember rettenetes sérelmet szenved s rettenetes bosszút forral. Sokáig, tudatosan hűti bosszúját, beleférkőzik a sérelem elkövetőjének bizalmába, tanácsadója lesz, ráveszi a legnagyobb esztelenségekre, lépésről lépésre szorítja a romlás felé, míg végül az arra alkalmas pillanatban megöli. Ez az ember a romantika alantasabb változatának közhelyei közül való, nem a Victor Hugo, hanem Eugčne Sue romantikájának kedvelt gyermeke. Ennek tetszett a fagyasztott bosszú, a galád intrika, a geniális színlelés, a gyűlölettől minden emberségből kivetkőzött emberi démon. Gróf Teleki László ennek a romantikának esett áldozatául, a kor ízlése, amelyben élt, vezette félre. De továbbfeszítette íját még koránál is, - messzire eltúlozta a romantika túlzását is.

Ezt érezte első érdemleges bírálója, a romantikus Vörösmarty is, akiben minden romantikus szellem mellett élt a mérték tudata is. Teleki elvétette ezt a mértéket és ezen bukott meg darabja a közönség előtt is, a kritika előtt is. Nincs még egy mű irodalmunkban, amely az egymás nyomába lépő nemzedékek kritikájában olyan tökéletesen egyértelmű ítéletet kapott, mint a Kegyenc. Más-más szavakkal ugyanaz volt róla a vélemény, valahányszor felújították, a különböző nemzedékek legkiválóbb kritikusai - az egy Salamon Ferenc kivételével - mind lényegileg ugyanazt mondották róla.

Geniális tévedés - talán ebben lehet legjobban összefoglalni a tragédia értékét. A túlzás minden eleme megvan motívumaiban. Valentinianus Caesar emberbőrbe bújt fenevad, független minden gátlástól, a hatalom korlátlanságában elvesztette minden mértékét, nincs egy pillanata, amelyben embernek látnók, ami aljasság a világon lehet, azt mind elköveti. A korlátlan hatalom nem önmaga fölé emeli az embert, hanem lealjasítja mélyen önmaga alá - ebben a gondolatban a múlt század közepének abszolutizmus-ellenes közhangulata rejtőzik el, anélkül, hogy az író tudatosan akarta volna.

A Caesar antagonistája, Petronius Maximus az együgyű gonosszal szemben a geniális gonosz, egy már nem is emberi szenvedély megszállottja; azért veszi szívébe az ádáz gyűlöletet és bosszút, mert a Caesar galádul tőrbecsalta szerelmes, tiszta feleségét és aztán maga vezeti az asszonyt a császári nyoszolyába, amire nincs is igazi ok, mert hiszen bosszúját anélkül is megállhatta volna.

Az udvarias emberek csupa szemenszedett gonosztevők az egy Aëtius kivételével, aki viszont minden egyéni arcvonás nélküli alak, a nyers, becsületes katona-ember konvencionális típusa. Júlia, a romantikus irodalom ismert közhelye, a férfi-aljasságtól összetört virágszál, ikertestvére Melindának és a hasonló nőalakok hosszú sorának. Egyik alakról sem lehet elmondani, hogy eredeti, teremtő költői képzelet műve, valamennyi úgy adódik egy készstílus sablónjaiból.

Akármerről nézzük a Kegyencet, hibát látunk hibára halmozva. Mégsem közönséges rémdráma és semmikép sem lehet azt mondani róla, hogy középszerű. Van benne valami, ami megragadja az embert. Nem csupán a dialógus nyers, sokszor vad ereje. Ennél több: az átlagon felüli ember szelleme érzik rajta. Ez nem egyes elemeiben, cselekvényében, alakjaiban, motívumaiban rejlik, hanem a mű egészében, elemezhetetlenül és mindig érezhetően.

Valami különös lendület ez, az egészet átható erő, az író rendkívüli szelleme, amelyet nem tudott megszólaltatni a részletekben, de benne van a mű egészében. A darab óriási tévedés, de geniális tévedés. Ekkorát, így tévedni a középszerűség nem is tud. Ezt érezték, akik valaha írtak róla, ezért állították drámairodalmunk értéksorában közvetlenül a Bánk bán mögé.

Érthető, ha a Nemzeti Színház szinte évtizedenkint megpróbálja Teleki tragédiáját elfogadtatni a közönséggel, mindig kevés sikerrel, de sohasem indokolatlanul. Most a mű első előadásának századik évfordulója adott szívesen látott ürügyet. A régi magyar színdarabok tapasztalt átdolgozója, Galamb Sándor megpróbálta színpadra alkalmasabbá tenni. Kihagyott belőle egyes olyan dolgokat, amelyek sérthetik a közönség ízlését, elsősorban azt a szörnyű jelenetet, mikor Petronius maga vezeti a császár elé a feleségét.

Ez ugyan hézagot csinál a cselekvényben s megzavarja kissé a közönséget a következő jelenetben, de okvetlenül szükséges volt, sőt úgy hisszük, jó lett volna törölni az egész motívumot. Petronius bosszújának megokolására elég lett volna a gyűrűvel elkövetett csalás is. A szerkezetet itt-ott megtámasztotta és a dialógus darabosságait enyhítette, el kell ismerni, tapintattal és diszkrécióval, az erő sérelme nélkül. Életképessé természetesen ez az átdolgozás sem tudta tenni.

Az új előadásnak azért is örülünk, mert alkalmat adott Timár Józsefnek, akinek ebben az évadban alig volt méltó szerepe, tehetsége teljes kifejtésére. Kitűnő játékot ad, Petronius túlzott alakját annyira elfogadhatóvá tudja tenni, amennyire csak lehet. A legmélyebb érzésében sértett ember szenvedélyét játssza meg, a jogos bosszúvágyat.

Ezt a jogosságot érezteti még túlzásaiban is. Az ő Petroniusa nem eredendőleg gonosz ember, a sérelme teszi azzá. A szerep iróniáját folyton érezteti s azt a kétszínű játékot, melyet Petronius játszik, úgy ábrázolja, hogy mindig érezzük benne az iróniát és el tudjuk fogadni, hogy a többi szereplők, elsősorban Valentinianus nem veszi észre.

Ha a darabnak volt hatása a közönségnek legalább egy részére, az elsősorban Timár játékának érdeme. Másodsorban az egész előadásé, amely a szokottnál egyenletesebb, egyik szereplő sem követ el zavaró hibát Abonyi Géza diszkréten elkerüli a túlzás nagyon is kínálkozó alkalmait s a Caesar alakjának züllöttségében is emberi reliefet igyekszik adni. Mátray Erzsi Eudoxiájában van valami méltóság, még a csábítás pillanatában is. A többi szereplők között Kürthy György Fulgentiusának fínom rajza tűnik fel.