Katona Bánk bánja németül

Mohácsi Jenő fordítása
1.

Nem tudom, szerencsés és termékeny ösztön vagy tudatos program vezette-e Mohácsi Jenőt abban, hogy nem a történeti időrend egymásutánjában fordította le a magyar irodalom három "legnagyobb" drámáját, hanem hogy Az ember tragédiájá-n kezdte, úgy ment visszafelé a Csongor és Tündé-hez s utolsónak hagyta a Bánk bán-t. Az eredmény mindenképpen igazolja ezt a sorrendet.

Modern szemmel, mai távlattapasztalattal és távlatkészséggel Madách közelíthető meg a legtermészetesebben. Az ő fordítása elsősorban nem nyelvi-formai probléma, hanem történetfilozófiai tapintat, belső "élmény" és belső forma kérdése. Külsőségekben neki van a legkevesebb, belső gazdagságban neki van a legtöbb félteni - és vesztenivalója. A fordító őt értheti félre, hamisíthatja meg a legkevésbbé, föltéve, hogy megtalálta a kulcsot magyar és európai "ideogram"-jának megértéséhez.

Aki a Csongor és Tündé-t fordítja, annak el kell felejtenie, hogy a XX. század elemző, fogalmasított nyelvén beszél, el kell homályosítania megszokott idő- és térszemléletét, főleg pedig - ha csak néhány pillanatra is - vissza kell találnia újra a nyelv-mágia betemetett forrásaihoz, vagy legalábbis a nyelv-romantika veszélytelenebb vidékeire. A fordítás értéke és meggyőző ereje itt azon fordul meg, milyen mértékben sikerült a fordítónak magának nyelvileg vissza-"irracionalizálódnia" s együttélnie Vörösmartyval.

Katonát fordítani a legsúlyosabb és legveszélyesebb feladat: - hirtelenében nem találok rá megfelelőbb szót - belső "atmoszféra" kérdése. Ez az atmoszféra siket és vak minden iránt, ami külső környezet és természet. Csak az emberért van, benne, vele él, ott kezdődik és ott végződik, ahol az emberi szenvedély.

Tárgy, időpont, történeti evokáció, idegengyűlölet és rajongás, a Szent korona mitosza, Napoleoni háborúk, Katona áttüzesedett értelme, Shakespeare-rokonsága, személyi és nemzeti izgalmai -, mindez valahogyan hozzátartozik, anyagul szolgál neki, táplálja, fokozza erejét azokban a kulcshelyzetekben és leleplező jelenetekben, amikor az az érzésünk, mintha a megmásíthatatlan végzet hangja szakadna ki a pártütő, a jobbágy, a nagyúr, a királyi fenség torkából, amikor az emberek valóban úgy mutatkoznak meztelenül és félreérthetetlenül, mintha "a reszketve engedő chaos az alkotó szavára csak most bocsátotta volna" ki őket magából, - mindennek része van benne, de nem meríti ki a fogalmát. Az ember érzi és egyszerűen tudomásul veszi, hogy van.

---

Ezen a ponton csődöt mond a legszellemesebb analógiakeresés és a legkonokabb forráskutatás. Ez az atmoszféra avatja Katonát a XIX. század egyetlen igazi politikai-történeti drámaírójává (csak Heinrich von Kleist fogható hozzá), a Bánk bán-t pedig lélektani és hangtani félszegségeivel, túlzásaival, akadozó mondataival együtt "szakrális" magyar szöveggé.

Az atmoszférát érzi vagy sejti az ember, a szöveget érti. Ezzel adva van a jó fordítás két lényeges feltétele.

A fordító két lehetőség: az archaizálás és modernizálás között választhat. Az egyik a költőnek és időpontjának, a másik a fordítónak és közönségének tesz engedményt. Mind a kettő jóvátehetetlen távlattévedésekkel járhat. Mohácsi a két veszedelmes véglet között egy kevésbbé veszedelmes, harmadik megoldással próbálkozik. Lélekben, érzületben együtt él Katonával, ahogy nyelvileg együtt élt Vörösmartyval, együtt gondolkozott Madáchcsal.

Feltétlen tiszteletben tartja a dráma "szakrális" szövegét. Közvetíteni a mai élő, beszélt nyelven közvetíti, de ezen a nyelven rajta van az emelkedettebb német jambushagyomány pátosza, színe, "nemes rozsdája". Ez az egyetlen mód arra, hogy elfogadtassa s megértesse új, választott közönségével azt, ami különben érthetetlen maradna a számára: a Bánk-eset hátterét, magyar-emberi és nemzeti tragikumát (Grillparzer mindennek csak a paródiáját látta és mutatta meg!).

Mohácsi a főcél kedvéért feláldozott egy sereg "külsőséget", amelyek nélkül mi már el sem tudjuk képzelni a Bánk bán-t, viszont ha megmaradnak, nyelvemlék, archaikus lovagdráma, a Körner-féle "Zrinyi" sorsára juttatják a német fordítást. Mohácsi német Bánk bán-ja él, igaz, hogy csökkentett hevességű és lendületű, kevésbbé elemi életet. Kevésbbé zaklatott és kevésbbé nyugtalanító, mint az ős-Bánk.

Gazdaságosabban bánik lázzal és szenvedéllyel, készen arra, hogy minden pillanatban a színpadra léphet. Vészi József érdekesebb, magyarabb Bánk-ja 1911-ben megbukott Berlinben, a Mohácsiét 1941-ben biztos színpadi siker várná. Szerencsére Mohácsi a döntő jelenetekben (Petur, Bánk és Melinda, Bánk és Gertrudis) feladja tartózkodó, fegyelmezett álláspontját, fölenged, mert hangosabb, ünnepélyesebb lenni, "színfalakat hasogatni", együttégni és elégni az eredetivel. A német mondatokból ilyenkor kihallani Katona nehéz hanglejtését s a sűrűvérű, belső atmoszféra hangját.

Turóczi-Trostler József