Fénytelen nemzedék

A Barabás Miklós Céh fiataljainak kolozsvári kiállítása

Tizenhét fiatalember jelentkezik e néven a kolozsvári Vármegyeház üvegtermében és kér helyet az egyetemes magyar művészet égboltja alatt. Tizennégy festő, három szobrász, kolozsváriak, marosvásárhelyiek, désiek, a felszabadult erdélyi részek szülöttei, neveltjei. Irhatnók mingyárt: mostohagyermekei.

Romániában magyar művészképzőiskola nem volt. A kisebbségi élet nem is törekedett művész-utánpótlás kitermelésére, tehertételnek érezte vállain a meglevőket is. Tanárt, tanítót, papot, nehány jogászt és orvost, nehány képzett gazdát és kereskedőembert még tervszerűen neveltek maguknak az egyházak és a gazdasági érdekképviseletek. Ezeknek eleve megvolt a maguk kiszemelt helye és vezetőink úgy érezték, hogy önfenntartásukhoz ennyi éppen elegendő.

Az írók gombamód bújtak elő az ismeretlenségből és annyian voltak egyszerre, hogy inkább elhallgattatni kellett őket, mint biztatni, istápolni. Az igazi képzőművészet és az igazi, magasrendűen művészi zene fölösleges fényűzés volt a jószándékú, kötelességtudó, de szűk látókörű politikai vezetők szemében. Ennek következménye, hogy Nagybánya és a kolozsvári nagyhírű zenekonzervatórium elsorvadt, visszafejlődött. Időbe, munkába és nem csekély költségbe kerül, míg visszaszerzik a régi színvonalat, a régi fényt.

Aki művész Erdélyben a hátunk mögé került, 22 év alatt kilendülhetett a szűkös keretekből - Nagy István, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő és a temesvári Gallasz Nándor -, vagy volt már valaki a főhatalomváltozás előtt is, vagy olyan ellentmondást nem tűrő, külső sikerekkel dicsekedhetik, melyekről nem illett nem tudomást venni.

Nagy Imrére a szászok hívták fel a figyelmet, Nagy István Budapest felfedezettje, Szolnay és Szervátiusz évtizedet meghaladó itthoni kínlódás, kísérletezés után jutott el odáig, hogy egyetlen budapesti sikerük elnémítsa hazai gáncsolóikat. E nemzedék még hosszabb-rövidebb külföldi tanulmányutakra is eljuthatott. Látott, tapasztalt, élt más környezetben is. Fejlődésének lehetőségei tehát valamiképpen kialakultak.

Másként áll a dolog a most kiállító tizenhét fiatallal. Ezek már eleve kilátások nélkül, szívükben keserű elszánással és halálos daccal vágtak neki az amúgysem rózsaszirmokkal telehintett pályának. Jórészt a temesvári és bukaresti román képzőművészeti főiskola neveltjei, melyeknek tanári karában nehány vitán felülálló erős tehetség mellett sok középszerű, protekciós ember ült. Másoknak még tandíjra sem futotta. Beérték nehány Nagybányán átkoplalt nyári tanfolyammal, vagy egy-egy jószívű mesternek a saját kenyérkereső idejéből ellopott magánóráival.

És most itt állanak, másodizben immár, mégis, csakazértis komoly igényű alkotásokkal és az irodalom munkásán kívül nincs, aki egy jó szóval, egy baráti kézszorítással, egy Isten hozottal elébük sietne, aki meglátná, aki lemérné, aki komolyan venné őket. Az idősebbektől kaptak kölcsön egy formálisan meg sem alakított egyesületi címet cégérnek, ezzel aztán mehetnek is, amerre szemükkel látnak.

---

Első jelentkezésük alkalmával még túlságosan magukon viselték mesterük egyéniségének jegyeit. A festők Demian Jasy bizantinus primitívségébe, vagy a nagybányai Ziffer Sándor lehiggadt expresszionizmusába voltak szerelmesek. A szobrászok a robosztus Ladea Romulus lendületes nagyvonalúságában láttak követendő példát. Ehhez képest mostani kiállításuk kétségtelen fejlődési állomás és mégis elszorul a néző szíve, mikor tekintetével végigszalad a falakon. Ezekről a képekről hiányzik a napsugár éltető fénye és melege. Hiányzik a látóhatár végtelenségének érzékeltetése, a fiatal formabontó harci készség, a forradalmi lendület. Mennyi tehetséges ember és máris útban a leszürkülés, a megáporodás felé!

Tudnak ezek a fiatalok, tudnak rajzolni, tudják színek és hatások titkát, mernének is, de milyen tapogatózva, mennyi megfontolás után merészelnek itt-ott saját hangjukon megszólalni. Idő előtt beérett termés az övék, de szerencsére a további fejlődés útjai még nincsenek lezárva előttük. Még fiatalok, akik készörömest eldobnák mai szűkös hatásmódjukat egy szélesebbért, napfényesebbért, ha remélhetnék, hogy végre komolyan megakad a szeme valakinek rajtuk.

András László fametszetei a dolgozó embert keresik. Makkai Piroska ugyancsak fametszetben hoz igen figyelemre méltót, Andrásy Zoltán gyöngéd gyermektanulmánya, Debitzky István nyomorillatú vízfestményei, Ferenczy Júlia puha önarcképe és fátylas városrészletei, Imre János kisvárost érzékeltető, kemény házfalai, A. Tollas Júlia jól meglátott fazekasinasa kétségtelen jeleit hordozzák a tehetségnek. A három szobrász talán a legerősebb.

Közülük ketten kőben is megszólalnak, hogy felkészültségük komolyságát ezzel is hangsúlyozzák. Kós András márvány férfifeje, mészkőbe faragott ülő aktja és szenvedésbe beleöregedett Krisztusa bármilyen együttesben figyelmet keltenének. Kósa-Huba Ferencet a multkor jobb formában láttuk, de kisfiú-mellszobra most is megállít. Nagy József egy női és egy férfiképmásba vitt sok líraiságot és érzéki szépséget.

Csak végigfutottunk műalkotásokon és neveken, hogy jelt adjunk róluk. Érdemes megismerkedni ezekkel a nevekkel, mert most már - Erdélyre és művészeire talán kedvezőbb viszonyok virradtával - remélni merjük, hogy gyakrabban fogunk találkozni velük. Gyakrabban és napsugarasabban.

(Kolozsvár.)