Színházi bemutatók

Tamási Áron új népi játékát, a Vitéz léleket január végén mutatta be a Nemzeti Szinház s így csak most, egy hónap után tudunk róla írni, de van annyi írói jelentősége, hogy érdemes róla még ma is beszélni. Igazi Tamási-mű, megvan benne jóformán minden, ami Tamási megkülönböztető jegye: népmese és valószerűség, szimbolum és líra, áhítat és humor, komoly elmélyedettség és gyermeteg tréfa.

Ezenfelül pedig tiszta ízű székely népi beszéd, ünnepi és játszi egyszerre. Igaz, legkevesebb benne a dráma, - Tamási nem épít terv szerint, nem is akar, rábízza magát költői ösztönére, amely néha novellában, regényben is félrecsúsztatja, színműben pedig még kevésbé jó irányító. Az alakjai azonban nagyobbrészt élnek, különös eszejárása minduntalan új meg új színeket és fényeket emel ki a székely valóságból, a mese-hang és a realitás szerves vegyületté olvad össze, a hang mindig tiszta és hiánytalanul kifejez mindent, amit ki kell fejezni.

Az első felvonás szerkezetileg is jól indít s a forma csak később esik szét szorosan össze nem hangolt jelenetekre, eléggé ki nem dolgozott motívumokra. De a motívumok közt vannak elandalítóan szépek, mint a kicsi korában meghalt leány, akit apja eljegyez a legénnyel, hogy legyen, aki szeretettel őrzi emlékét. A teljesen népmesei természetű befejezés pedig a maga primitívségében tökéletesen illik az egésznek a népi hangjához. Drámaírót nem láttunk az előadáskor, de költőt annál igazibbat.

Az előadás legjobb színészi munkája Lehotay Árpádé; a komor, erdei favágót játssza zord erővel. Az alaknak atmoszférája van ebben a játékban. Nagyon jól megformált alak a Gózon Gyuláé, Apáthy Imre is éreztet egyetmást a Péter lírájából s a nők, Berky Lili, Szeleczky Zita, Vándory Margit, Eöry Kató is éreztetik a darab jó ízeit.

*

A Niskavuori asszonyok, a finn Hella Vuolijoki színműve az északi drámaírás ama típusához tartozik, amelynek Ibsen és Björnson az ősei. Társadalmi probléma, melyet a finnek úgy látszik fontosnak éreznek, a dolgok erkölcsi élre állítása, markáns realisztikus alakok, mindegyiküknek a cselekvényben elfoglalt helyéhez mért tér jut, szoros logikával feszítet cselekvény. A téma végső fogalmazásában ősi és örök: szenvedély és kötelesség, társadalmi erkölcs és egyéni erkölcs, hagyomány és szabadság-vágy összeütközése. Egy férfi ki akarja szakítani magát a család láncaiból, melyekbe anyagi érdek kötözte, nem szerelmi.

Egy feleség, aki görcsös dühvel kapaszkodik a szabadulni vágyó férfiba, a házasságba, melyet az ő pénze alapozott meg. Fiatal tanítónő, aki erotikus vonzásával elindítja és a kifejlésig fűti a drámát. Rosszindulatú pletykás falusi vénasszonyok, korlátolt és nagyképű férfiak, köztük egy ábrándosan önfeláldozó gavallér lovag. Mindezek felett pedig egy nagyarányú alak: az anya, a hagyomány, a családi előkelőség és vagyon őrzője.

Emberi és megértő, együtt tud érezni a fiával és a tanítónővel, megérti a szerelmüket és gyötrődésüket, de a válságos pillanatban a család, a hagyomány, a kötelesség pártján áll, odaszögezik multjának szenvedései, az ősök törvénye. Szép, jól végiggondolt és írói kézzel megrajzolt alak, a darab fő értéke. Általában a színpadra dolgozó nők legnagyobb részétől eltérően a darab nagyon gondosan van felépítve, anyaga kitűnően van elosztva, úgy hogy minden szereplőnek jut belőle, amennyi kell és a drámai összeütközések előkészítése és kirobbanása is csaknem hibátlan.

Ezért van, bár anyaga nem elsőrendű, hatása a közönségre. Egy megfigyelést azonban tettünk a nézőtéren: a közönség kissé habozik, hogy rokonszenvével melyik pártra álljon, a legitim házasságot védő feleség vagy a házasságot szétbontó szerelmesek pártjára. A három szereplő közül egyik sem elég rokonszenves és ebben van egy kis része a színészeknek is.

Így minden rokonszenv és érdeklődés az anya felé fordul, akit Tasnády Ilona kivételes művészettel játszik. Az öreg asszony maga is szenvedett amiatt, hogy a fajtájából való falusi földbirtokosok pénzért házasodnak és aztán házon kívül élvezik a szerelmet; ez a szenvedés megkeményítette, de nem tette rideggé, emberi érzése ép maradt. Lélektanilag és erkölcsileg bonyolult alak ez, a művésznőnek nagyon bele kellett mélyednie, hogy érthetővé és rokonszenvessé tegye, hogy ne váljon bizonytalanná és kétszínűvé, az legyen, aminek a szerző elgondolta: erős asszonyi jellem.

Tasnády Ilona nagy és bensőséges művészettel építette fel és játssza végig a szerepet, minden hangja, minden mozdulata jellemző és igaz, valóban színpadra transzponált élet az, amit ad. A szerepkör, amelybe e szereppel jutott, még új számára, de máris tökéletes benne. Feltűnik drámai játékával Gobbi Hilda. A feleség menthetetlen pozicióját védi, a kevéssé rokonszenves alak iránt legalább megértést tud kelteni. Lukács Margit egyre inkább külsőséges eszközökkel dolgozik, játékában üres pontokat éreztünk.

*

Arcübasev drámája, a Féltékenység egy negyedszázaddal ezelőtt nagy érdeklődést keltett s most, hogy a Vígszínház felujította, kritika és közönség elavultnak találta. Huszonöt év nagy idő a színház életében s olyan darab, ami nem örök érték, nagyon is elavulhat ennyi idő alatt. Változnak a társadalmi viszonyok, az emberek lélektani tudata, az érdeklődési körök, a színházzal szemben támasztott kívánalmak. Az a kép, melyet Arcübasev hősnőjéről rajzol, annak idején, mikor az új lélektan még újdonság volt a közönségnek, izgatni tudott, ma már hidegen hagy, mert azóta közhellyé vált.

Az a női típus, akit ez a Jelena jelent, annak a frigidának a típusa, akit a csillapíthatatlan libidó hajt minden férfi felé, a kielégülés képessége és akarata nélkül, mai szemünkben klinikai eset, nem érdekes, inkább szánni való. Az orosz író úgy is mutatja be, mondjuk, demonstrálja, mint egy orvos: csak szekszuális vonatkozásaiban, élete egyéb viszonylataiból nem láttat jóformán semmit.

Kacérkodik a daliás kaukázusi herceggel, a diákkal, a hadnaggyal, minden férfival, aki a közelébe kerül, a férjét kétségbeejti kacérságával, pillanatokra meg tudja nyugtatni macska-törleszkedésével, hogy aztán annál jobban meggyötörje. Szóval olyan, mintha egy szexuál-patológiai könyvből volna kinyírva. Karády Katalin úgy is játssza, mintha könyvből tanulta volna, mindig csak a helyzetet, a pillanatnak megfelelő vonást adja, az egész alakot, egyazon személyiségbe összefogva soha. Nincs meg benne az alak hőfoka, nincsen modulációja, mindig egyazon síkon mozog.

A férfi-alakokat az orosz író jobban megrajzolta és a színészek jobban is játsszák. Ajtay Andor eddigi pályájának legszebb játékát adja. Jelena férjének halk szenvedése, egyre komorabb elborulásai, passzivitása a végső fejleményekig, mikor a gyenge jellemű ember szertelen felindulásában megfojtja az asszonyt, végig átgondolt, minden hangjában és mozdulatában teljes értékű színészi munka. Kevés eszközt használ, mégis gazdagon árnyal ez a játék, ösztön, intelligencia, műgond egyesül benne. Mellette Rátkai Márton a darab legoroszosabb alakját, a megcsalt férj alkohol-ízű szenvedését és összeomlását úgy játssza, mintha Csehov valamely művéből lépett volna ki.

Érdekes ennek a színésznek a pályája: a legnépszerűbb táncoskomikustól a kitűnő jellemszínészig. Greguss Zoltán a festőien romantikus kaukázusi herceg vad szerelmi lobogását és a végén még vadabb erőszakosságát kissé túlerős színekkel játssza meg, Somló István egy raisonneur-forma alakot állít elénk, Szilassy László a szerelemtől elzüllő diákot alakítja valószerű alakká. Még két nő is játszik a darabban, Sulyok Mária és az egész fiatal Zsilley Margit. Mind a kettő a helyén van.

*

Nem emlékszünk rá, hogy a kritika egy színésznőt olyan könyörtelenül ledorongolt volna, mint most a napilapok nagy része Karády Katalint. Ezt a hol ingerült, hol szarkasztikus hangot a művésznő nem érdemelte meg. Kétségtelen, még nyers, még nem jött ki a hangja, még külsőségekbe kapaszkodik, magából, mélyről még nem buggyan ki a játék. A színház erőlteti is a dolgot, minden áron nagy drámai színésznőt akar belőle csinálni, holott még túlsok a tanulnivalója és még rejtőzik lénye feltáratlan rétegeiben az igazi művészet forrása.

Talán kevésbé nehéz feladatok elé kellene állítani egyelőre. Nem kellene már most kivégezni, vannak pillanatai, amikor mégis csak sejtet valamit, ami színésznőre emlékeztet. Hátha egyszer felforr és kitárul? Rövid ideje van még a színpadon, kevés szerepet játszott, hátha előbb-utóbb összeakad egy szereppel, amely igazán neki való s ami felolvasztja lénye még fagyos részeit? Oly kevés az igazi drámai színésznő a mai magyar színpadon, nem kell feladni a reményt, hogy belőle egyszer mégis csak az lesz.

*

On ne badine pas avec l'amour - Musset egy szép lírai vígjátékának a címét sajátította ki az Andrássy Színház Henry Decoin vígjátéka számára. A féltékenységről van ebben is szó, persze nem olyan sűrűvérűen, mint az orosz darabban. A francia szerző csak körüljátssza a féltékenységet, abban a sehol nem létező, mesterkélt levegőben, amelyet a francia vígjátékírók teremtettek a maguk számára. Három könnyű, súlytalan tánclépésben pereg le a darab.

A férj, miután féltékenységből öngyilkossági kísérletet követett el, kigyógyul féltékenységéből s a feleség emiatt el van keseredve - ez az egyik lépés. Az asszony mindenáron fel akarja ébreszteni férje féltékenységét s mikor ez nem sikerül, maga követ el öngyilkos kísérletet - ez a második lépés.

A kórházban kibékülnek s a férj ezentúl tettetni fogja a féltékenységet - ez a harmadik tánclépés. Az a közönség, amely az ilyen ízlésesen készített, nem túlédes, egy kis keserűvel ízesített cukrászdai holmit szereti, jól elmulathat ezzel a darabbal, különösen, mert szerepeit olyan kedvelt színészek játsszák, mint Muráti Lili, Páger Antal, Vaszary Piroska, Básti Lajos, mind azzal a csuparutín könnyű játékmóddal, amely náluk már szinte magától megy.