Benedetto Croce tanulmányai - "Századunk"
Vegyes érzelmekkel teszi le az olvasó e könyvet: érzelmei vegyülékéből minden jó Crocenek jut, minden rossz a hazai körítésnek. Akinek volt alkalma áttekinteni a nagy olasz történettudós és bölcselő életművének egészét, az kedvtelve időzhet e szellemszilánkoknál, de aki csak ebből ismerheti meg Crocet, félő, hogy csupán egy bölcs, becsületes, bátor publicistát ismer meg benne.
Ezen a látszaton Csécsy Imre előszava sem segít, pedig csak az segíthetett volna, ha kurta referátum helyett vagy alapos tanulmány, vagy megelevenítő erejű esszé vezetné be az olvasót Croce világába. A magyar olvasó, aki talán hallott valamit Croce esztétikájáról, vagy emlékszik néhány tanulmányára, amelyek A politika elemei címen jelentek meg esztendőkkel ezelőtt, igen keveset tud Croceról ahhoz, hogy beérje műveinek kötetszámával s olyan megállapításokkal, hogy: "E világi címein felül pedig Benedetto Croce kétségtelenül az újkori Itália legnagyobb filozófusa", vagy: "meggyőződését sohasem bocsátotta áruba", életművének jelentős részét az a törekvés tette ki, hogy a hegeli örökséget megtisztítsa a tévelygésektől, sallangoktól és túlzásoktól", "Croce nyugodtan várja a sötét viharok elmúltát" s végül, hogy "Croce a valóság kutatója".
Fájdalmas az is, hogy a fordítók nem Croce követői, nem a valóság kutatói. Csécsy igen szépen jellemzi Croce stílusát: "Hosszú és bonyolult mondataiban néha számtalanszor ismétel egy-egy tételt, mindinkább fokozódó hangsúllyal, amíg a gondolat el nem éri teljes lendületét." Ezután zuhanyként hat a következő két mondat: "Magyar nyelven azonban ez könnyen bőbeszédűségnek tűnhetnék.
Ezért a fordítók igyekeztek, ahol csak lehetett Croce körmondatait szétbontani, természetesen a lényegbeli hűség sérelme nélkül." Szerencse, hogy a magyar Dante, a magyar Proust nem Croce fordítóinak munkája, hanem olyanoké, akik bíztak a magyar nyelv teherbíró képességében s nem fizettek ki minket a "lényegbeli hűség" fagarasával. Itt volna az ideje, hogy jogi következmények terhének súlyával kimondassék, hogy kiki csak saját művét egyszerűsítheti, önnön gondolatait teheti világosabbá, a maga művét írhatja át csupán.
Mindez persze nem változtat örömünkön, hogy napjaink eszmei zűrzavarában, ha mégoly fakó hangon is, de megszólal Croce. "Újat" és "időszerűt" nem mond ugyan, de éppen az a jó, hogy a régit mondja olyan meggyőző tisztasággal, frisseséggel, hogy kihalljuk belőle az örököt. A mérték és az arány biztonságát, mely a polgárság méltatlan lekicsinylése idején is felemeli szavát az ellenkező véglet ellen, a polgári mítosz leleplezésével.
A jövőért lihegő antihistorizmus paradox voltának kimutatása közben, a kritikán felülemelkedő példaadást: a historikus szemlélet objektivitását. És kizeng minden sorából az emberszeretetben s emberismeretben fogant szabadságvágy, felhőt sürít minden gondolata fölé a fanatizmustól s a butaságtól való iszony. Croce ma már a multé: műve a multnak ahhoz a részéhez tartozik, amit meg kell őriznünk a jövendő számára.
