A "Magyar Művészet "

A kormányzóné védnöksége alatt álló művészsegítő-akció második kiállítását már a városligeti Műcsarnok helyiségeiben rendezte. Itt mindenesetre jobban elfért, mint multkor az Andrássy-úti, régi Műcsarnok helyiségeiben. Kis híján 450 kiállító 663 tárgyat mutatott be. Gigászi feladat a tárlatlátogatónak és még nehezebb a napilapok kritikusainak, akik a kiállítók nagy részét fel szokták sorolni.

De sokkal egyszerűbb annak, aki némi távlatból néz és egyéni érdemek helyett összefoglaló jelenségeket keres. Ilyen tanulságoknak sem volt híjával ez a tárlat. Ezek elsősorban anyagiak voltak. Ebből a szempontból a kiállítás valóban kitűnően sikerült.

Egyrészt a tavalyi akcióból jókora összeg maradt, másrészt a bélyeggyüjtő szenvedély ügyes bekapcsolásával hatalmas összeget lehetett azoktól szerezni, akik képet csak a bélyegeken élveznek, végül ismét sikerült áldozatkész vásárlásra bírni azokat, akiknek kezén nagy pénz forog. Eképpen e kiállítás még többet juttat a művészeknek, mint a tavalyi. Ez fölötte örvendetes, mert a képzőművészet megélhetési viszonyai az elmult év alatt még nyomorúságosabbak lettek, ma már a legelső sorban álló művészek is csak máról holnapra élnek.

Némi keresetük csak a bútorosok és álműkereskedők részére mázolóknak van. Ez a kiállítás azonban szinte gyógyszer formájában az egykori képzőművészeti pénzforgalomnak legalább egy részét adagolja a nagybetegnek, hogy tovább tengethesse életét. Mindenképpen hálára és elismerésre méltó eredmény ez, megmutatja, hogy kellő energiával és ügyességgel a bajokat ellensúlyozni lehet.

Az akciónak karitatív jellege van és ahol pénzhez lehet jutni, az igénylők között érdemetlenek is bőségesen megjelennek. Bizonyos, hogy nehéz megvonni a határvonalat, hogy a kiállítási vásárlás színvonalban meddig szálljon alá, de aligha túlozok, ha azt állítom, hogy a zsűri és a rendezőbizottság túlságosan leszállították igényeiket. Sokkal több jelentkezőt és sokkal több tárgyat bocsátottak be, mint amennyi az ügy érdekében hasznos lett volna.

Egy csomó dilettáns, vagy művésziparos beeresztése egyrészt hiú reményeket, sőt a jogosultság érzetét kelti, másrészt lerontja a kiállítás színvonalát. A szigorúbb bírálók némelyike azt a megjegyzést kockáztatta, hogy ez a kiállítás a genius loci-nak megfelelően mindenképpen műcsarnoki volt. Ez túlzás, különösen, ha a legutóbbi tisztára műcsarnokiakra gondolunk, mert ezen az akciókiállításon felvonultak majdnem kivétel nélkül mindazok, akik a magyar művészet élén haladnak.

Hogy műveikkel nem tudtak kellőképpen érvényesülni, ezt egyrészt a tömeges kiállítási módnak kell tulajdonítani, másrészt annak, hogy még a legnagyszerűbb mű sem javíthat fel egy összetételében gyönge társaságot, hanem éppen ellenkezően, hatásával legyöngített színvonalra süllyed. Nyilvánvaló, hogy az akció a magyar művészet megsegítését jobban szolgálná, ha jövőre, mert az ideinek sikere biztosítja a folytatást, erősebben rostálva, kevesebb kiállítót és kevesebb művet juttatna nyilvánossághoz.

Ami a szellemi vonatkozásokat illeti: ezek kevésbé örvendetesek voltak az anyagi sikernél. Azzal mindenki tisztában van, hogy egy karácsonyelőtti kiállítás, melynek felkaroló jellege van, aligha hoz különösebb meglepetést. Bár csodák még ma is történnek. Ezúttal azonban nem ütköztünk egybe sem. Sőt, mintha a megszokottnál a jobbak versenye is kissé fáradtabb lett volna.

Már máskor is látott művek vonultak fel és ami új volt, bizony abban sem igen akadt meglepetésszerű. Mintha a mai válságos idők megülnék alkotóművészeink lelkét, nem ösztökélnek, hanem kedvet szegnek. Voltak természetesen kiemelkedő kivételek is. Ugyanazok, akik mindig azok, akiket, ha emlékezetben visszafelé forgatom a Nyugat lapjait, majdnem minden beszámolómban felsoroltam. Minek ismételjem ezt a néhány nevet?

E rovat olvasói úgyis tudják, kikről van szó. Azokról, akiket a Műcsarnok politikája máskor kizár a termekből, ahol elsősorban nekik volna joguk kiállítani. Azokról, akiket az epigonok nemzetietleneknek híreszteltek el, pedig a legmagyarabb művészetet éppen ők szolgáltatják. De van ebben a mellőzésben valami végzetes visszafelé sülés, a kiszorítottaknak csak javukra szolgál, ha nem lehet alattuk állókkal keveredniök.