A vihar előadása mindig ünnepe a színháznak, most különösen az volt, mert premier-számba ment: most szólalt meg színpadon először Babits Mihály fordítása. Bebizonyult, amit eddig is tudtunk, - színházi emberek nem mindig szokták tudni - hogy az igazi költői nyelv a legjobb színpadi nyelv is. Shakespeare szavai szárnyat kaptak a magyar költő tolmácsolásában, a színház megtelt a melancholikus búcsúzás, az első szerelem, a megnyugodott bölcseség zenéjével, a mély hangokba belevegyült a felelőtlen tréfa egy-egy rikkantása, - benne voltunk a shakespearei költészet tündérvilágában.
De ha benne tudtunk lenni, az csupán a két költő érdeme, mert a színház nem sokat tett a mű érdekében. Az előadás lagymatag volt, mintha a színészeket nem érdekelte volna a szerepük, bensőség, erő és tűz nélkül játszottak. A végén még el is kedvetlenített a színház: elhagyta az epilógot, állítólag azért, mert nem hiteles és adott helyébe egy, a darab szavaiból összeállított, teljesen önkényes epilógot, amely aztán igazán nem hiteles. Nem elég, hogy Shakespeare drámáit össze-vissza szabdalják, most már bele is akarnak írni! Valóban, merni tudnak a színház emberei.
*
A Madách-színház megnyílt. Jól méretezett, tartózkodóan egyszerű terem a Közmunkatanács Károly-körúti nagy épülettömbjének egyik szárnyépületében fényűzés nélkül. A mérnökök, akik építették, a vonal hatására törekedtek, nem is sikertelenül, az uralkodó szín a temperált, közömbös szürke. A színpad azonban szűk szélességben és mélységben egyaránt, hat színész már csak vigyázva tud benne mozogni. A helyiség filmszínháznak készült.
Móricz Zsigmond Kismadárja volt a nyitó darab. Bámuljuk azt a makacsságot, ahogy Móricz birkózik a színpadi formával. Egyszer-másszor sikerült fölébe kerülni, egyszer-másszor alája került, végkép a magáévá tennie nem sikerült. Most is a legjobb esetben azt lehet mondani, döntetlen maradt a viadal. A formán múlt minden, e cselekvény gerince hajlott el. Arról van szó, hogy egy szegény fiatal parasztlány férjhez megy egy öregedő gazdag gazdához, a férj gőgös rokonsága komiszkodik vele, a lánykori szeretője megsérti és a pudvásbélű férj nem tud neki elégtételt szerezni. A menyecske nekikeseredik, otthagyja a férjét és megy a volt szeretője után, a csúf gazdagságból a szép szegénységbe. Mindez realisztikusan, helyenként nyersen van előadva, holott a témát csak poétai, a realitástól eltávolodó modorral lehet elfogadtatni.
Amint realisztikusan, a valóság lemásolásával tárgyalják, jönnek az ellenvetések: van-e egyáltalán szép szegénység? Tessék végigkérdezni a szegényeket, szép-e a szegénység? És így tovább. Amint pedig vita van a dolog körül, vége van a darabnak. Azután meg mivel győz meg az író arról, hogy az a szegénység, amelybe ez a kedves Erzsi megy, csakugyan szép lesz? Az a Tar Miska, aki után megy, ugyan nem biztosíték rá. Amit a színpadon látunk belőle, ellenszenves, goromba fickó.
Az író nem ad neki alkalmat arra, hogy megmutassa, mennyire szereti Erzsit és hogy helyt tud állni érte a hatalmas nagygazdával szemben. Végül az egész levegőjében a darabnak van valami érdesség, sőt meg kell mondani, durvaság is, különösen a veszekedős jelenetekben. Elismerjük, parasztoknál a dolog így megy, de aki érzi a színpadot, az tudja, hogy a valóság, ha nincs a színpad levegőjébe transzponálva, valószerűtlenül hat. Némely dolgok túlerősen hatnak, némelyek észrevétlenné csökkennek. Színpadi érzék dolga úgy adni mindent, hogy a két eset egyike se következzék be. A valóság szimbolikus képe színpadon a realitás.
Az előadás sem támogatja az írót úgy, ahogy megérdemelné. Hiszen vannak a darabban jó részek, melyek hatást tehetnének, elvégre is Móricz Zsigmond írta. Dayka Margitnak szép hangjai vannak, ingatagul felépített szerepét igyekszik összetartani és ez nagyjában sikerül is neki. Toronyi Imre és Peéry Piri igen jó játékot adnak, a többi szereplők között akadnak, akiktől már jó munkát is láttunk, most azonban nem sokat mutatnak tehetségükből.
*
Móricz darabja után a Madách-színház elhalasztotta a tervezett másik darab bemutatását és átengedte helyiségeit a Nemzeti Színháznak, amely műsor-okokból ide vitte át a Nemzeti Színházban bemutatott Négy asszonyt szeretek vígjátékot, Bókay János új művét.
A darabot, a Feleség tavalyi példátlan közönségsikere után, érthetőleg nagy várakozás előzte meg. A közönség ezúttal sem csalódott, a darab nagy sikerrel indult, amin nem lehet csodálkozni. Bókay jól ért a nézőtér mulattatásához, a színészek legjavát válogatja össze és olyan szerepeket szab testükre, amelyekben kedve telik a nézőtérnek. Külön érzéke van a színház iránt, akusztikáját pontosan érzi. Új darabja is csupa merő színház, a színpadi hatás szempontja alá helyezkedik benne minden szó, a szerepei a szó szoros értelmében szerepek, biztosan tudja a közönség elhivő képességének és hiszékenységének határait, jól tudja a jeleneteket, tekintet nélkül a szereplők karakterére, a leghatásosabb oldalukra fordítani.
Aki nem éri be ennyivel és a közönség átlagánál kritikusabb szemmel nézi a színpadon történő dolgokat, abban persze hamar támadnak bizonyos észrevételek, amelyek rontják a mulatságát. Látja, hogy az az ötlet, amely az egésznek alapja, nagyon ingatag lábakon jár. Bajor Gizi kitűnően meg tudta játszani Az utolsó táncban egyidejűleg az anyát és leányát. Amilyen proteusi tehetség, mestere az átváltozásoknak, fel lehet tételezni, hogy nem két, hanem négy szerepet is el tud egy időben játszani, derék, önfeláldozó feleséget, csinos szobalányt, kacér szeretőt, félszeg gépírókisasszonyt.
A közönség örül, hogy kedvenc művésznőjét négy színben láthatja s Bajor Gizi csakugyan kitűnően csinálja, igazi komédiás-vér van benne. A kritikus, aki természeténél fogva szkeptikusabb, azonnal észreveszi, hogy ez csak színpadon lehetséges, a valóságban a gazdag bútorgyáros, aki ha buta is, de üzletembernek okos, nem hagyja magát lóvá tenni, észreveszi a szélhámosságot és semmi esetre sem azért teszi meg a férjet vezérigazgatójává, mert a négy nő közül az egyik, a szerető megtetszett neki.
Már tisztában van ez a kételkedő kritikus: itt nincs szó realitásról, sem a realitásnak színpadi szimbolumáról. Ami történik, az mind színház, annyi köze sincs az igazsághoz, mint egy kulisszára festett tájképnek a tájhoz. Ez még nem igazi baj, színdarab írónak erre is van joga, ha meg tudja úgy csinálni, hogy a nézőtér elfogadja és mulat rajta.
Csakhamar rájön arra is, hogy nem a szereplők jelleméből, egymással való súrlódásából lesz a cselekmény, hanem a helyzetekből, amelyeket a szerző könnyű kézzel forgat. A bútorgyáros azért buta, mert a szerzőnek szüksége van rá, hogy buta legyen és mert a közönség, mely túlnyomórészben nem gazdag emberekből áll, elégtétellel nézi, ha a gazdag ember buta. A fiatal férj a második felvonástól fogva hű férjből egyszerre polygám szoknyakergetővé válik és a végén erről filozófiát is csinál, - nem kell félni, nem mély és nem eredeti filozófiát. Ez a filozófia azonkívül sántít is. A polygam férfi több nőt szeret, de a személyüket, nem a szerepüket; hiába feleség, munkatárs, szerető, cseléd az asszonya, mégis csak egy személy s a férj fut más nők után.
Hogy gazdagságot, nagy állást csak némi szélhámossággal lehet elérni, arra megtanított a karrier-vígjátékok sokasága s ezért nem lep meg a fiatal házaspár komplottja az első felvonásban, - tudjuk, hogy ez csak színpadi rekvizitum. Hogy a vagyon, a dús állás csak rontja az erkölcsöket, a derék férjből polygamistát csinál, az szintén kissé használt rekvizitum, akkor is, ha a szegénysorsú nézőket vigasztalja. A szerző nyilván akart valami filozófiafélét belevinni a darabba, de óvakodott, hogy a banalitás varázskörét túl ne lépje és kapkodva váltogatja mindig a helyzethez alkalmazva bölcseségét.
Ilyen módszerrel nem vígjátékot lehet írni, hanem bóhozatot. Nem vagyunk bohózat-ellenesek. Egy jó bohózat nekünk is többet ér, mint egy rossz tragédia. De az az érzésünk, hogy Bókay nem bohózatot akart írni, hanem magasabb tónusú vígjátékot s akaratlanul tévedt bele a bohózatba. Innen vannak darabjában a belső zavarok: a cselekvény vonalának folytonos elhajlása, a szoros logika hiánya, a szerepek ingadozó felépítése.
Azért azonban hálásak lehetünk neki, hogy két színművésznek alkalmat adott olyan játékra, amilyet csak ritkán lehet színpadunkon látni. Bajor Giziről már szóltunk; jó kedvvel, látható passzióval csinálja szerepét, amely a darab egyetlen valamennyire jól épített szerepe. Csortos Gyula abban remekel, hogy szakadozottan épített szerepét össze tudja fogni valódi színpadi alakká és annyi színészi ötletet visz bele, beszédben, mozgásban, arcjátékban, amennyi csak gazdag színészi vénából és kedélyből telik. Legjobb szerepléseinek színvonalát éri el. Uray Tivadarnak rosszabb dolga van, az ő szerepe annyira szétesik, hogy lehetetlen többet csinálni belőle, mint amennyit a művész csinál. Kis szerepükben Pethes Sándor és Olty Magda friss színfoltokat adnak a játékba.
*
Heltai Jenő lelkiismereti drámát írt, azzal a végkép lehiggadt bölcseséggel és költői invencióval, mely pályájának dísze és fő értéke. Az Egy fillérben, melyet a Vígszínházban láttunk, az emberi élet értékéről van szó egy költői álomjáték képében. Egy ember a halál küszöbén számadást csinál életéről, víziói támadnak, amelyekben megvalósul mindaz, ami életében a lelkiismeretét nyomta. Ez az ember véletlenül költő, aki elérte a tömegek tapsait, a népszerűséget és gazdagságot, de ezekért - főkép a gazdagságért elpazarolta tehetségét és elárulta Muzsáját.
Önző, anyagias lélek volt, feleségét megkínozta, a többi nőket megkívánta, de nem szerette, nem szeretett senkit, csak önmagát. Lelkiismereti furdalásai szólalnak meg vízióiban, melyek a pokolba viszik, ahol a megvesztegetett bírót megillető büntetés várja. Visszarimánkodja magát az életbe, de hasztalan.
A nő, akit legjobban megkívánt, elutasítja, mire dühében megöli; a felesége már férjhez ment máshoz és azt szereti. A pokolba visszatérve elvállalnák helyette a nők a büntetés elszenvedését, de egyik sem iránta érzett szeretetből s ezért nem fogadja el vállalkozásukat. Mikor maga akarja elszenvedni a büntetést, kiemelni a forró olajjal telt vödörből a filléres pénzdarabot, kinyúlik a Múzsa fehér keze és elvégzi helyette a feladatot. Mégis csak költő volt, a Múzsa, ha elárulta is őt, szerette. S a költő szépen, megbékélten hal meg.
Ez a rövidre fogott mese nem is sejteti az álomjáték szépségeit, legfeljebb eszmei alaprajzának szépségét. A részletekben van invenciójának gazdagsága, ötleteinek finomsága, poézisének szépsége. Vannak szerkezeti elsiklásai, de ahogy a pokol víziójában keveri a fantasztikumot a realitással, a túlvilági dialógusba beleszólaltatja néha a földi élet trivialitását s ahogy általában irónikusan bánik az egésszel, abban mester kezét érezzük. Ez az irónia sajátságosan elmélyíti a groteszk jeleneteket s átsegíti a darabot legkényesebb pontjain. Alighanem ebben van a mű legfőbb költői értéke.
Az előadásnak van egy gyökeres hiánya: nem érezteti eléggé az álomszerűséget, a poklot úgy viszi színpadra, mintha realitás lenne. Elismerjük, ez nehéz feladat, de aligha megoldhatatlan, csak a rendezői fantáziának nagyobb mértéke kell hozzá. A színészek közül Somlay Artur jól kidolgozta a költő szerepét, a két nő főszereplő, Tolnay Klári és Muráti Lili is felhasználják tehetségük javát, de az egész előadás nem különb a vigszínházi átlagnál. Ennek az előadásnak pedig különösen jónak kell lenni, ha tolmácsolni akarja a darab szépségeit. Két színészt azonban ki kell emelni: Kőmíves Sándor és Ajtay Andor méltók a darabhoz.
*
Apácai Cseri János nemes alakját hozta a Nemzeti Színház színpadára Kovách Aladár, az ifjú tudós nagy reményeit, mikor Hollandiából a tudomány és magyar lelkesedés szárnyain hazaindult Erdélybe, csalódását az itthoni művelődési és erkölcsi állapotok, tanártársainak és az egyházi elöljáróknak intrikái miatt, merész fellépését II. Rákóczi György szine előtt, a fejedelem hirtelen haragját, áthelyeztetését Kolozsvárra, utolsó betegeskedését és csöndes halálát.
A Téli zsoltár gondosan van szerkesztve, az eseményeket nagyjából a történelemhez híven tárgyalja. Minden felvonásban van egy csúcsjelenet: az elsőben Apácai elmondja feleségének és apósának erdélyi terveit, melyekért visszautasítja a felkínált holland egyetemi tanszéket, a másodikban a fejedelem előtt áll és elmondja lesujtó kritikáját az erdélyi állapotokról, amiért a fejedelem a Marosba dobatja, a harmadikban az élettől búcsúzva Lórántffy Zsuzsánnának kiönti a szívét.
Sok az olyan mondás, ami mai állapotainkra céloz s ezeket a közönség megérti és megtapsolja. Esemény van elég, de a dráma nagyon lassan indul és később is kissé lanyhán fejlődik ki, valahogy elméletinek érzik az egész, a sok és hellyel-közzel szépen megírt beszéd kifejezi Apácai programját és törekvéseit, de keveset mutat meg emberi valójából.
Túlságosan pártját fogja az író. Általában azt kell mondani, hiányzik a darabból valami, ami igazán drámává tenné: a színpadi levegő, a történések drámai sűrítése. Nagyon is tudatos, minden alakján érzik, hogy szerepe előre meg van fogalmazva. De becsületes hittel van elgondolva és megírva; fiatal író műve, akinek van jövője a színpadon.
Timár József játssza Apácait, jól átgondolt és felépített ábrázolással. A fejedelmet Kovács Károly személyesíti meg, a szerepen múlik, hogy nem tud valódi alakot formálni belőle. Lórántffy Zsuzsánna bölcs jóságát meleg érzését Márkus Emilia tolmácsolja nagyon szépen, Apácai hollandus feleségének gyöngéd, érzelmes alakja Somogyi Erzsiben talált fínom ábrázolást.
