Szemlér Ferenc
Harmadik esztendeje már annak, hogy az Erdélyi Helikon hasábjain megjelent "Jelszó és mithosz" című tanulmányomért Babitstól baráti fejcsóválást, Kállay Miklóstól komoly szemrehányást, Kós Károlytól pedig kemény kitanítást kaptam. Holott e tanulmányom mélyén, álöltözetben, lappangva éppen ez a kérdés bujdosott.
"Azt, hogy mi az erdélyi mű - írtam e tanulmányban - még ma is csak területi ... tényezők alapján lehet meghatározni. Ez a meghatározás azonban ... nem fajilag különít el, hanem csak egy változatot jelez."
Később egy másik folyóiratban közölt cikkem ismét felújította ezt az állításomat - valamivel bővebben és határozottabban: "Mennyiben tekinthető sajátosan különálló irodalmi jelenségnek egy olyan szellemi megnyilvánulás, amelyről határozottan tudjuk, hogy az eredeti közösségben kidolgozott és attól átvett eszközök segítségével jött létre?
Vajjon bizonyosan állíthatom-e azt, hogy Mikes Kelementől közvetlen út vezet-e például Tamási Áronig, vagy Bethlen Miklóstól gróf Bánffy Miklósig? Avagy pedig azt kell-e hinnem, hogy a két távoli láncszem között ott van a magyar irodalom egésze Kazinczyval, Csokonaival, Petőfivel, Arannyal, Adyval, sőt Babits Mihálylyal is? Nekem ez utóbbi feltételezés valószínűbbnek tetszik..."
Mondom, mindezt három évvel ezelőtt írtam, de ma sincs okom változtatni rajta. Az erdélyi irodalom nagyrésze ma ismét a közös áramlásba került és különállásának külső jegyei nehezen lesznek fenntarthatók.
Ha belsők csakugyan voltak, ezeknek most kell majd megmutatkozniok. De tőlem, aki jelenleg is számon kívül maradtam, ki merhetné azt követelni, hogy a magyar irodalom és a magyar szellem egységét megbonthatónak hírdessem? Barátaim! ha veletek volnék, talán tetszelegve játszanám meg a különöst, az érdekest, az exotikust. De így távol, csak azt ismételhetem, konokan és rendíthetetlenül, hogy egy vérből valók vagyunk!
Mindig tiltakoztam a magyar irodalom tájak szerint való felosztogatása ellen. Nekem Arany nem volt szalontai költő, se József Attila budapesti. Babits vagy Illyés dunántúlisága sohasem ragadott el annyira, hogy elfelejthettem volna magyar voltukat. Ugyanakkor azonban Reményik Sándor vagy Dsida Jenő erdélyiségét is esetlegesnek éreztem ama mindent elborító tulajdonságuk mellett, hogy magyar költők.
Az erdélyi irodalomnak a különállás évei alatt is mindig az egész magyarság irodalma előtt kellett a vizsgát kiállania. Hiába kísérleteztünk volna a helyi jelentőség felnagyításával, hiába takargattuk volna hibáinkat nemzeti hivatásunk köpenyével: a mértéket és összehasonlítást mindég a magyar irodalom egésze szolgáltatta és ez alól nem volt kibúvó. Még a leghevesebb "ranszilvánisták", az erdélyi szellem legkövetkezetesebb hirdetői sem térhettek ki ama kényszerű felismerés elől, hogy műveiknek, sőt egész bölcselmi alapvetésüknek is csak akkor van értelme, ha azt az egységes magyar szellem távlatából szemlélik. Ezért volt lehetetlen a szakadás és ezért maradt az irodalom árama egyirányú.
Kétségtelen: lesznek az erdélyi írók műveiben megkapó külön színek, mint például Tamási hőseinek rejtett utakon mozgó észjárása, vagy a Tompa László verseiben búsongó zordonság. De vajjon ez a külön szín nem inkább az író sajátja-e, mint egy elhatároló ismertetőjegyeket feltüntető irodalomé?
Szívből kívánom, hogy minden elütő jegy és rejtett tulajdonság - húsz éven keresztül csak egymás műveiben észrevett jelenség - most az egész magyar irodalmat gazdagítsa! Kívánom, hogy a helyi különösségekben a magyar olvasó ne a mást, hanem önmagát találja meg! Kívánom, hogy az úgynevezett erdélyi szellem a megtágult világban széttekintve meglepődve ismerje fel sajátmagát mindabban, amit addig különvalónak szeretett volna elképzelni.
Ha az erdélyi irodalom regionális szineződéseit nem egy különálló szellemi fejlődés jelenségeként igyekszünk feldícsérni, hanem úgy tekintjük, mint a közös fejlődés sajátos változatát, akkor ez a kívánságom teljesül és az erdélyi irodalom komoly gazdagodást jelent. Ha azonban az erdélyi írók különállásuk külső jegyeit fogják hangsúlyozni s ebből maguk számára mintegy előjogokat érvényesítenek, még a regionális különbözőségek is elsorvadnak.
Az erdélyi irodalom nem kis feladat előtt áll. Most kell beigazolnia érdemességét az előlegezett bizalomra. A változás következtében a hősi korszak dicsfénye nemsokára lehervad az írók homlokáról és a mű ajánlólevele többé már nem a honfibú. A vers, a regény, a tanulmány ezentúl már kénytelen-kelletlen csak önmagáért beszél és nem akkor hat, ha erdélyi, hanem ha irodalom.
Kíváncsi érdeklődéssel figyelem ennek az új fejlődésnek irányvonalait és bár történeti folyamatokban nem igen lehet következtetni hasonlóságok alapján, mégis azt kell hinnem, hogy az új helyzethez való illeszkedés hasonló lesz a felvidéki irodalmi élet átformálódásához. Azaz megszűnik egy irodalmi csoport élesen kiemelt különállása, helyette azonban határozottabb körvonalat kap az írói egyéniség. Az "erdélyi irodalom" kényelmes beosztását többé már egyetlen, magára valamit is adó, bíráló vagy olvasó sem használhatja többé, kénytelen lesz viszont tudomásul venni - remélem minél több - írói egyéniség jelenlétét.
A regionalizmus frissesége és újszerűsége pedig ezentúl szintén csak mint az írói képesség velejárója fog megmutatkozni. Ha az erdélyi írónak sikerül az erdélyi tájat giono-i mértékben átlényegíteni, akkor ez saját tehetségének, nem pedig annak a véletlen ténynek lesz többlettétele, hogy az illető Erdélyben látta meg a napvilágot. Egy ilyen regionalizmus, amely magából a műből szárnyal elő s nem képzelt dicsfényként sugarazza körül azt, hasznos lehet az egész irodalomra.
A multat, a végvári vitézek bajtársi közösségét tagadnám meg, ha nem hinnék egy ilyen hatékony és tartós regionalizmusban. Meggyőződésem, hogy élni és hatni fog - jóllehet nem úgy, mint ahogy sok képviselője manapság hiszi. Az erdélyi szellem és erdélyi irodalom azzal hat majd, ami benne nehézségek között edződött érték: tisztaságával, bátorságával és egyszerűségével.
De csak akkor lesz ereje és befolyása, ha gyorsan elsajátítja mindazt, amire eddig kevés ideje volt: a közlés fínomságát, a nyelv takarékos használatát, a kifejezés tökélyét - és ha végül nem csak vidéki különösségek festegetésére szorítkozik, hanem saját sorsának rész-problémáit egy egész nemzetre érvényes erővel tudja majd kimondani.
