Hunyady Sándor elmondja odüsszeáját, viszontagságait szárazföldön, tengeren, kórházban és a „liberális tömlöcben”

„Május óta utazom Amerika és Európa között…”

A budapesti művészvilág sok nevezetessége várakozott vasárnapra virradó éjszaka a déli pályaudvaron a trieszti gyorsra. A magyar irodalmi és színházi világ két nevezetességét várták haza: Hunyady Sándort, az írót és Bulla Elmát, a színésznőt. Hosszu idő óta utazgatnak Amerika és Európa között, hogy „áttörhessék a háborús blokádot” és hazajöhessenek New Yorkból. Végre berobog a gyors! Éljenzés hangzik fel, amikor felfedezik az egyik Pullmann- kocsi ablakában Bullát és Hunyadyt.
Hála Istennek, Sándorkának nem ártott meg a tüdőgyulladás sem! – kiált fel valaki, amikor észreveszi, hogy Hunyady szájában most is ott van örökké égő szivarja, ami nélkül már ugyszólván fel sem lehetne őt ismerni.

Ölelkezések, üdvözlések, virágcsokrok. Kedélyes megjegyzések. Hunyady nevetve (de mintha közben kissé könnyes lenne a szeme) mondja:
Végre egy kis pesti hangot hallok… Az érkezők fáradtak. Nem csoda. Elég soká utaztak. Taxikon robognak szállásukra.

A hajó visszafordul

Régi lakásán, a nagyköruti szállodában vasárnap délben munkatársunk felkereste Hunyadyt. Határozottan lesoványodott kissé, arcán még néhány fáradt vonás ül, de hangja, stílusa a régi és a megnyugtató szivar most is ott ég a szája sarkában. Amikor megkérjük, hogy mesélje el
hazautazásának kalandos történetét, amiről a fantasztikus hírek tömege érkezett már Budapestre- fejét vakarja.
- Nehéz- mondja-, nagyon nehéz. Hosszu út volt ez, sok minden történt közben.

Végre mégis rászánja magát.

- Voltaképpen május vége óta utazom. Több mint negyedév óta ,,jövök haza.” Tavasz volt, amikor New Yorkban hajóra szálltam, miután Amerikában elvégeztem munkámat. A hajó célja: Genua kikötője volt. Közben azonban Olaszország belépett a háboruba és a hajó nem köthetett ki. Pedig már boldog voltam, amikor láttam, hogy feltűnnek az európai partok. Annál jobban elszontyolodtam, amikor a hatalmas gőzös megfordult, hogy visszatérjen Amerikába… Nem mondom, megszerettem Amerikát, de azért ott is mindig európainak éreztem magam. Főleg azért vágyódtam vissza, mert Amerikában tul sokat szidják a mi kontinensünket. Olyan sokat szidják, hogy azt már hallgatni is rossz…
- Utközben visszafelé- folytatja- kiderült, hogy amerikai vízumom már lejárt és nem térhetek vissza New Yorkba. A hajóút utolsó szakaszán még sulyosabb baj ért: Veszedelmes tüdőgyulladást kaptam, elvesztettem eszméletemet. Miután megérkeztünk az Uj világba, azonnal kórházba vittek. Minderre nem emlékszem- a kórházi ágyon ébredtem fel… Felgyógyulásom után nem kerültem szabadlábra, vízum hiányban szenvedtem, Ellis Islandon internálltak. Nem mondom – liberális tömlöc, csak az volt a baj, hogy iszonyuan szenvedtem a melegtől, a pokolban éreztem magam…
Szinte belemelegszik az elmesélésbe is.

Erdély…

- Hogyan élt ebben a liberális tömlöcben?- vetettük fel a kérdést.
- Dolgoztam minden erőm megfeszítésével, izzadva, hogy megkereshessem azt a több mint hétszáz dollárt, amibe manapság Amerikából a hazautazás kerül. Ezekben a nehéz napokban,amikor még egészségem nem volt egész tökéletes, csak az vigasztalt, hogy azok a drága amerikai magyarok meglátogattak, kedvesek voltam hozzám, törődtek velem.
Mennyien jöttek? Fiatalok és öregek egyesületek kiküldöttei, magánosok, papok és ujságirók.
Végre együtt volt a pénz! Éppen ideje volt már! Ezekben a napokban kezdtek érkezni a hírek Amerikába magyarországi dolgokról, főként pedig -Erdélyről.
Valaki azt mondta nekem: Örülj, hogy itt átvészeled a nehéz időket. Dühösen feleltem: Nem akarok átvészelni semmit, otthon akarok lenni, amikor nehéz idők járnak!... És augusztus 22-én hajóra szálltam…Most pedig itt vagyok… És remélem, nemsokára- Kolozsvárott…
Amikor ezt mondja, a szivar is lelkesebben ég a szájában.