Az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb és ipari vívmánya, a műanyaggyártás, soha nem látott termékekkel gazdagította az embert. Az önellátásra szorított nemzetek mesterségesen gyártott nyersanyagok egész sorával igyekeznek pótolni azokat á természeti anyagokat, amelyek nem teremnek meg saját földjükön vagy legalább is nem kellő bőségben s a mai háborús viszonyok közepette csak nagy költséggel vagy sehogysem szerezhetők be.

Az emberi találékonyság és vegyészi munka így olyan műtermékekhez jutott, amelyek nemcsak egyenrangúak a természetesekkel, amelyeket pótolniok kell, hanem akárhányszor felül is múlják azokat. De legbámulatosabb maga az átváltozás ténye. A vegyész valósággal sarkaiból fordítja ki a természetet és termékeit olyan alapanyagokból készíti, amelyek ég-földnyire különböznek a belőlük származó műanyagtól.

A fenyőfa selyemharisnyává és kolbászhéjjá alakul

Estély Berlinben. A ragyogóan kivilágított termekben általános feltűnést kelt egy gyönyörű selyemruhás nő. A finom selyemanyag lágy suhogása már egymaga is megbűvöli a körülállókat s azok elragadtatva szemlélik a karcsú termeten elomló szövetet. Ahol a nő leül, egész gyűrű támad körülötte az álmélkodó vendégekből. Egymásra rakott szoborművű lábszárain elővillannak a ragyogó selyemharisnyák.

Vajjon hányan gondolnak rá ebben a pillanatban, hogy ez az igéző selyemruha a az ingerlő szépségű selyemharisnyapár néhány héttel ezelőtt még otromba fatörzs volt egy - erdő kellős közepén? A fatörzset kivágta a fejsze, feldarabolta a mótoros fűrész, a traktor pedig elszállította a cellulózegyárba. Ott kivonták belőle minden növényi test legfontosabb alkotórészét, a cellulózét. Legértékesebb mai cellulózeforrásaink a fenyő- meg a bükkfa. A hatalmas lemezekké sajtolt cellulózeanyagot ezután ismét kocsikra vagy vasúti vagonokra rakták és elvitték a műselyem-gyárba. Ott összetörték s különböző vegyszerekkel kezelték, úgyhogy a cellulóze sűrű, nyúlós (mint mondani szokás: „viszkózus”) anyaggá alakult. Ez a műselyem alapanyaga.

Ezt a nyúlós folyadékot olyan tantálfémlemezen préselték keresztül, amelynek minden négyzetcentiméternyi felületébe 200-5000 górcsövi méretű nyílás van fúrva. A nyílások átmérője nem több a milliméter hét-nyolcszázad részénél. Ilykép a folyadék, a lemez túlsó oldalán, számtalan, hajszálnál is finomabb szálra bomolva bukkan elő. A szálakat vegyi folyadékon vezették át, amire megszilárdultak; ezután minden egyes szálnak gyenge sodratot adtak, vegyileg megtisztították, mosták, szárították és felgöngyölték. Ezzel el is készült a legfinomabb műselyem s innen most már mehetett egyenesen a szövőműhelybe, majd - mint kész szövet - a szabóhoz meg a harisnyagyárba.

Akármilyen csodálatos is ez az átváltozás a fenyőfától a szép női lábakon feszülő műselyemharisnyáig, az ember itt voltaképpen nem tett egyebet, mint nagy vonásokban utánozta a selyemhernyót. Hiszen az sem tesz végeredményben mást, mint hogy növényi cellulózéból gyárt selymet! Azért fogyasztja akkora falánksággal bebábozódása előtt az eperfalevelet, hogy a szálból álló gubó megfonásához elegendő cellulózemennyiséget halmozzon fel testében. (Ilyenkor mondja a tenyésztő, hogy a hernyó „selyemre eszik”).

A hernyótest titkozatos vegyi műhelyében azután az eperfalevél anyaga hasonló változáson megy át, mint a cellulóze a vegyigyárak kádjaiban és üstjeiben, úgy, hogy mire a hernyó fonómirigyeiből kikerül, már tiszta selyem lett belőle. A műselyemgyár finomfuratú tantállemezes szabályozó berendezései a selyemhernyó finom nyílású fonómirigyeinek felel meg. Ezekből a mirigyekből is képlékeny, vékony szál alakjában szüremlik ki a selyemanyag s a levegőn szilárdul aztán meg.

Az ember azonban egy lépessel még tovább is mehet a selyemhernyónál. Ahelyett, hogy a sűrű oldatot szálakká húzná ki, vegyi úton megszilárdítja s egyidejűleg gyorsan forgó hengerek közé vezeti, amelyek széles lemezekké mángorolják. Az utolsó hengerpár közül már vékony, ragyogó, átlátszó hártya alakjában kerül ki a cellulóze-vegyészet egy másik csodálatos terméke: a cellofán.

A cellofánt ma már mindenki ismeri, állandóan használják élelmiszerek becsomagolására. Most már tudjuk, ez a tiszta, kívánatos, étvágykeltő csomagoló- és burkolóanyag végeredményben szintén fenyő- (esetleg bükk-) fából készül. Közismert az is, hogy a kolbászhoz szükséges bőrt eddig disznó- vagy marhabélből nyerték. Ebbe nyomkodták be a töltőgépek a kolbász húsanyagát.

Rájöttek azonban, hogy a cellofán erre a célra éppen olyan alkalmas, sőt nem egy szempontból még megfelelőbb is. A cellofánból készült kolbászhéj éppen olyan könnyen vágható, mint természetes bélből készült bőr. Ma a már a cellofánburkolatú kolbász nagyon általános élelmicikké vált Németországban. És ehhez is az erdők fája adott nyersanyagot.