Ady és Tisza

Hegedüs Loránt új könyve - Nyugat

Hegedüs Loránt, alighanem akaratlanul, a saját dilemmáját akarta ezzel az erősen lírai könyvvel megoldani. Kortársai közül két embert fogad el feltétlenül nagy embernek: Adyt, a költőt és Tiszát, az államférfit. Mind a kettőnek lelkes híve volt és mind a ketten dühös gyűlölettel viseltettek egymás ellen. Valóban, nem könnyű két ilyen embert egyszerre nagyrabecsülni és szeretni.

Hegedüs volt Tisza hívei közt az egyetlen, aki nyíltan és határozottan kiállott Ady mellett, ami, mint jól tudhatja mindenki, aki akkor élt, nem volt kicsi dolog, különösen egy politikus részéről. Most aztán keresi a magyarázatot: mért gyűlölte egymást olyan engesztelhetetlenül a költő és a politikus.

Tiszánál a dolog sokkal egyszerűbb. Neki nem volt művészi érzéke. Zenében csak a cigányzenét tudta élvezni, a képzőművészet iránt vak volt, a müncheni iskolából kikerült akadémikus festészetben látta a művészet megtestesülését, az újabb művészi irányokat eleve elutasította, a költészetben csak Arany iránt érzett rokonszenvet s ebben is - mint Hegedüs helyesen céloz rá - jó része volt a költő geszti preceptorkodása emlékének.

Ebből folyólag a művészetről való nézeteiben a szélsőségig konzervatív volt. Adyban nem látott mást, mint nagyzoló okvetetlenkedést, egy ifjú titán erőlködését. Minden valószínűség szerint hatással voltak rá az Ady életmódjáról szóló, hol igaz, hol túlzott pletykák is. Annak, aki Petőfiben is a férfiúi szemérem sérelmét érezte, hogy szerelmi verseket írt, mennyire visszás lehetett a Léda-versekben a testi szerelem leplezetlen, sőt dicsekvő kultusza!

Annyira érdekelte Ady, hogy haragudjon rá, de annyira nem, hogy jobban megismerje. Bizony, csak felületesen ismerte, mint csaknem mindenki, aki abban az időben ellene támadt. Nem látott Adyban mást, mint politikai ujságírót, aki a szocialistákkal és radikálisokkal cimborál és résztvesz az ellene irányított sajtóhadjáratban. Érdemes megfigyelni: amit Ady ellen írt, abból semmi sem az övé, mindig csak azoknak az érveit ismételte, rendszerint indulatosabb formában, akik előtte Ady ellen fenekedtek. Egy általános közvélemény sodrában úszott.

Két teljesen ellentétes típusú ember állt szemben egymással. Az egyik minden ízével politikus, az ész embere, a másik minden ízében lírai költő. Az utóbbi beleszólt a politikába is, tehát nem kerülhették ki egymást és nem állhattak máskép, mint mereven szemben egymással. Nem vették, nem is vehették észre, hogy végeredményben ugyanaz a gyötrő aggodalom gyötörte mindkettőjüket. Tisza is, Ady is Magyarország összeomlásának szörnyű képét hordta magában.

Tisza egész testét nekifeszítette, hogy feltartóztassa a katasztrófát, amelyről mint aktív államférfinak legfeljebb célzásokban volt szabad beszélni. Ady, az ujságíró és költő szabadon, nyíltan beszélhetett. Ő Tiszában személyesítette meg a közelgő összeomlást előidéző okokat, mert nem tudta megítélni Tisza harcainak végső értelmét. S ő is a közvélemény sodrában úszott, a Tisza-ellenes agitáció hatása alatt álló közvélemény sodrában.

Hegedüs egy sajátságos lélektani elméletet állít fel Ady Tisza-gyűlöletének magyarázatára. Ezt a következő mondatában foglalja össze: "(Ady) azért áll szemben a nagy Tiszával, mert számára, idegrendszerére azt a nagy Akaratot jelentette az, kitől nem tud elmenekülni s kinek médiumává változik, anélkül, hogy Tisza őt kiszemelte volna erre a mutatványra. Ő, Ady a médium, önkénytelen annyira a fescináló akarat szuggesztiója alatt áll, mint Du Maurier híres "Trilby"-je, aki belehal, mikor a szuggerátor szuggesztiója megszűnik."

---

Azt hiszem, ebben a szellemes hipnóziselméletben van jócskán túlzás. Közelebbről való és egyszerűbb magyarázattal is beérhetjük. Ady a maga önérzetében nem vadászott kis vadra. A legnagyobbat választotta ki célpontjául, Tiszát. Benne látta megszemélyesítését mindannak, amit korában gyűlölt és őt tette felelőssé mindazért, ami ösztönös érzése szerint a magyarságra várt. Hogy gyűlölete olyan ádáz volt és olyan káromló szavakban tört ki néha, azt megértheti, aki ismerte s tudja, hogy minden indulatra milyen túlzott mértékben reagált.

Az a harc, amit Tisza és hívei folytattak ellene, természetesen csak szitotta indulatát, ő nem tudott sérelmeket nyugodtan elviselni. Csakugyan rossz idegrendszerű és csökkent akaraterejű volt s a kettejük közötti energiakülönbség csak vadította dühét. Aki úgy szerette a magyarságot és úgy féltette, annál nem kell messzire mennünk, hogy miért gyűlölte azt az embert, akit minden a nemzetre zúduló baj előidézőjének tartott. És hogy miért tartotta annak? Ösztönös ellenzékiségből és politikai barátainak hatása alatt.

Abban tökéletesen igazat adok Hegedüsnek, hogy akik nagyváradi ujságírókorában történt balsikerü audiencia kelletlen emlékéből akarták megmagyarázni a költő Tisza-ellenességét, erősen túlozzák ennek a jelenetnek a fontosságát. Ady az audienciakor már ellenzéki ujságíró volt s már ekkor támadta Tiszát. Különben is, ekkora gyűlöletet nem magyaráz ilyen kicsinyes ok. Általában teljesen egyetértek Hegedüs könyvének polemikus-kritikai részeivel, melyek főképpen Ady egyes bámulóinak naív túlzásai ellen szólnak.

Bele kell nyugodni, Ady nem volt az ifjúság számára példaképül állítható erkölcsi tökéletesség és nem volt gőzöktől mámoros sámán, sem politikai kategóriákban gondolkodó államférfi. Egyszerűen költő volt, aki egy esendő lélek bánatait, szenvedélyeit, lelkifurdalásait, Istennel és a halállal való vívódásait énekelte és nem a politikus logikájával, hanem a nemzetét féltő ösztönnel, homályosan, de biztosan megsejtette, mily veszélyek fenyegetik népét.

Hegedüsnek sok Adyra vonatkozó finom megfigyelése van a könyvben. Már csak ezekért is örömmel kell üdvözölnünk megjelenését.