Egységes magyarság

III. Vass László

A hazatérő magyaroknak mondanivalójuk van az anyaországhoz. Az volna baj, ha szótlanul térnének vissza, némán, tanulságok és szenvedélyek nélkül. Kissé vádoló és dorgáló, kissé tanító és leckéztető a hang. Érezni, hogy régóta készültek a nagy találkozásra. Külföldjárók beszéltek ily türelmetlenül a maradi nemzethez száz évvel ezelőtt. Széchenyi István egyik kezében ostorral, másikban okos nyugati receptekkel lépte át hazatérőben a nyugati kaput.

Az itthoni jobbak úgy tekintettek rá, mint a messiásra, aki megváltja az országot, átformálja a társadalmat és a nemzet fülébe súgja a megújulás titkát. Valahogy így reméli a hazai magyarság most is a csodaszert a visszatérőktől.

A hasonlat, persze, nem egészen pontos. A nyugatjárók többnyire önként vállalkoznak a messzi világlátásra. Húsz éve a vak sors szórta szét a világ négy égi tája felé a nemzet tekintélyes részét. Akik most hazatérnek a keserves bolygásból, bizonyára sokat tudnak mondani, keserű és bölcs tanácsokat is. Kétséges azonban, hogy a megújulás titka valóban a birtokukban van-e.

Micsoda kóros elváltozásban szenvedhet a társadalom, hogy a segítséget és a teljes gyógyulást most azoktól várja, akik összehasonlíthatatlanul mostohább viszonyok között élték nemzeti létüket...

Nem ismernek bennünket, - ez volt a felvidéki magyarok első benyomása a hazatérés friss napjaiban. Mindenki a megváltó szót várta tőlük. Veszélyesen népszerűek lettek. Az első hetekben úgy utaztatták őket végig az országon, mint valami csodalényeket, akik még tudnak magyarul beszélni s írásaikat is meg lehet érteni. Mintha messzi keletről, az uraltövi Őshazából hozott volna ide Julián barát egy maroknyi hírmondó csapatot: - Nini, ezek is magyarok, olyanok, mint mi vagyunk... Csoda-e ez a tájékozatlanság? Az itthoniak tudatában úgy élt az elszakított Felvidék, mint a hegyek és fenyőerdők koszorúzta táj, omló várromokkal és pisztrángos patakokkal.

Hányszor rajtakaptam itthoni írótársaimat, amint a hazatért felvidékieket ünnepelve, egyszerre csak a késmárki, lőcsei gótika, meg az eperjesi renaissance remekeiről kezdtek áradozni s a podolini kísértet kedves árnyéka borongta be ünnepi ódáikat. Arról egészen megfeledkeztek, hogy az igazi Felvidék ott kezdődik, ahol a belvedere-i döntés értelmében búcsút kellett vennünk a zoboraljai, a pozsonyi és sárosi magyaroktól, a Tátra szlovák és cipszer népétől. Innen már csak egy lépés volt a romantikusan elképzelt "felvidéki szellem"-ig.

Mert meg kell végre állapítani, hogy nem a hazatért magyarok találták ki a "felvidéki szellem"-et. Míg odaát éltünk, jobb- és baloldal, egyformán megyegyeztünk abban, hogy szlovenszkói, illetve felvidéki szellem nincs, aki pedig ilyent hirdet, az gyanús idegen szándékból megbontani kívánja az egységes, osztatlan magyar szellemet.

Egész kisebbségi publicisztikánk, ankét-irodalmunk bizonyíthatja, mindig vallottuk, hogy a magyar nemzetnek mint szellemi egységnek kell megjelennie mindenütt, ahol magyarok élnek. Kisebbségi nemzetrészek tehát nem teremthetnek és nem élhetnek teljesen önálló és öncélú nemzeti műveltséget. A "felvidéki szellem" különös fogalma az itthoni húszéves csodavárásból született.

Ahány párt, annyiféle elképzelésben élt ez a "szellem". Egyesek szerint "Marcia su Budapest"-et követeltek szegény felvidékiektől. Hiába mondottuk és írtuk ismételten, hogy nincs "felvidéki szellem", csak felvidéki tapasztalatok vannak, az itthoniak makacsul ragaszkodtak a kényelmesen elképzelt messiásokhoz. Később aztán a gyengébbek, akik húsz éven át a kisebbségi ügynek is parvenűi, kiválasztott élősdijei voltak, konjunktúrát szimatolva a népszerűségben, valóban elhitték, hogy létezik ilyesmi, s egyéni pecsenyéjüket már a "felvidéki szellem" görögtüzén kezdték sütögetni.

Bevalljuk, évekkel ezelőtt, még a kisebbségi korszak derekán élt bennük bizonyos messiási küldetéses hit. Költőink énekelték, hogy mostoha, kitaszított életünkkel különleges tervet forgat a sors. Elrendeltetésünk, roppant szerepünk lesz nemcsak a magyarságban, hanem az egész Dunamedencében. Talán azért is bírtuk ki a húsz esztendőt, mert hittünk ebben az eljövendő szerepben.

Minden kisebbségi osztályrészes népnél megvan ez a szükséges injekció-szerű malaszt. Természetes, mikor ránkvirradt a felszabadulás napja, mindnyájan gyöngéknek éreztük magunkat a szerepre. Nem mintha megbuktunk volna a kisebbségi életiskola leckéiből, de a világmegváltás igazán nem tartozott a tantárgyak közé. Az önfenntartás éppen elég energiánkat használta el.

Sajnáljuk, hogy annyi fájdalmas félreértés keletkezett hazatérésünk körül. Féltjük ettől most az erdélyieket is. Az ő érkezésüket még színesebb legendák előzték meg, mint a miénket. Erdély a legsajátosabb magyar vágykép, amelyben élőbb a hagyomány, mint a valóság. Ez a képlet ott gyökerezik valahol még a fejedelemségi emlékekben, népies, érzelmi romantikája pedig a Déva várát építő tizenkét kőműves balladájában.

Szőttesek, varrottasok, balladák, legendás hírű fejedelmek: mindez szép és szépítő összessége a "kisded Erdély"-nek. A Budai Nagy Antalok és a hirhedt siculicidiumok Erdélye lassan elsikkadt. Kár volt róla megfeledkezni! Az Albina-bankok asztalán már készült Erdély számára az új keleteurópai időszámítás, a millenniumi társadalom képzeletében még mindig úgy virágzott a "tündérkert", akár a fejedelmek idején.

Jókai esküdt hívei azt gondolták, hogy a Királyhágón túl minden rendben van, semmise változott, talán még most is valamelyik dicső fejedelem-fi őrködik "tündérkert" javai fölött. Ebben a ragyogásban tűnt el Erdély huszonkét esztendeje a nemzet szeme elől a szörnyű szakadékba. Az utolsó kép, amit megőrzött róla az emlékezet, fájdalmas volt és patetikus. Két évtizeden át jóformán a repatriáltak, a vagónlakók szemével nézte a társadalom Erdély vergődését.

Most, hogy a keleti országrész fele hazatért, a régi millenniumi vágykép is feltámadt. Az itthoni társadalom csodákat vár s a bűvös receptet az "erdélyi szellem"-ben sejti. Nem lesz ebből is félreértés, csalódás és harag? Húsz éven át, az "erdélyi szellem" (transzilvanizmus) sokat vitatott kérdés volt maguknál az erdélyi íróknál is. Kétségtelen, mélyebb történelmi alapja van, mint a felvidéki szellemnek. De a fogalom ismét elég tág ahhoz, hogy a hazai pártok megtöltsék a maguk portékájával.

A nyilt szemű utas ethnográfián és fejedelmek arcképcsarnokán túl többet lát a mai Erdélyben. Fölfedezi itt is, mint a Felvidéken a romok közt építő magyarokat; a bástyás templomok mélyén átérzett és cselekvésre formált kereszténységét, amely irányít és belső megtartó közösségre nevel. Látja a székelyföldi kereskedő és iparos népben a középosztályba-jutás útjait.

Megható igyekezettel siet megismerni a patina alatt a kisebbségi vaskorszak érdes nyomait; a valahai "tündérkert" díszletei mögött a népszenvedélyek dúló harcterét; a dicső multat zengő várkastélyok körül a falusi kunyhókból, iskolákból és templomokból épült új végvárakat, ahol a nemzet legkeletiebb ága vért és velőt ontva oly derekasan védte puszta létét és dunavölgyi elsőbbségi jogait. A halinabőrbe és díszes szőttesbe öltöztetett irodalom mögött a hétköznapok szomorú történeteit.

A hazai utas, aki a Felvidék után most Erdélyt barangolja, meglepő rokonságot lát a két országrész magyarjainak nemzetszemléletében. Téves tehát az a kényelmesen skatulyázó felfogás, amely egy idő óta azt hangoztatja, hogy a "felvidéki szellem" szociális, az "erdélyi szellem" pedig történelmi szemlélet. Hogy a felvidéki magyar a jövőt fürkészi, az erdélyi a multon csüng.

Maguk az erdélyiek is tiltakoznak e torzító megállapítások ellen. Az egyik kolozsvári magyar lap visszaidézve a "felvidéki szellem" értelmezése körül támadt vihart, megmondja őszintén, hogy az erdélyiek szeretnék megkímélni a közös országépítő munkát hasonló félreértésektől. Mert valljuk mi is, mondja a kolozsvári lap, van erdélyi szellem, van ilyen ősi földet, házat megtartó erős szellem.

Mégis, ha újként hat majd a hazatértek ajkáról az erdélyi beszéd, nyugodtan vallhatja ezt a magáénak az egész magyarság. Ha közvetlen lesz a hozzászólás, a tervelés, a javallás, vagy a bírálat szava, Erdély lelkét, szellemét félre ne értse senki! Szociális és hozzá egészséges a lélek Erdély magyarságának megpróbált szervezetében, - hangsúlyozzák a kolozsváriak, - jaj, ha a vérvisszaömlesztés operációs örömében idegennek, vagy zavarónak érezné meg bárki is e keringő ősi vérsejtek anyagát...

Az idegen elnyomó hatalom szorító ereje sem a Felvidéken, sem Erdélyben nem engedte meg, hogy a kisebbségi magyarságon belül tovább fejlődjék az osztálytagozódás, a régi kasztszellem. Kellett, hogy mindenütt összébbtömörüljön a magyarság minden társadalmi rétege, ha megtartani kívánta nemzeti létét. A nyomás megtanította őket, hogy kis életüket nagy történelmi célhoz igazítsák. Vérükké vált a történelmi szemlélet. Ami hiány van a fiatalabb nemzedékben, az iskolák pótolhatják. Közös sors neveltjei, a húszéves önvédelmi harc közös kisebbségi élményeket és rokonlelkiséget eredményezett.

Ha a trianoni nyomás egyikkel talán kegyetlenebbül is bánt, mint a másikkal, mindkettőjükben közös volt az új magyar életforma bölcs felismerése. Náluk a szociális, népi magyar szemlélet nem mai keletű és nem a totalitás politikai jelszava, hanem természetes kisebbségi élmény. Az önvédelem legerősebb fegyverneme. Súlyos örökség, idehaza is kötelez. Váratlanul jött többlet. Az egész magyarságnak használhat a zord időkben.

A leszakított ágak összeforrnak a törzzsel. Az északi sávon lassan kialakul a teljes lelki egység. Nemrég közöttük jártam, Gömörben. Szűkebb hazám ez a vidék, a kisebbségi harcok, fájdalmak és örömök sok-sok emléke fűz hozzá. Szorongva fürkésztem a falvak és városkák lelkét: hogyan tükrözi vissza a már itthon eltöltött két esztendőt. Nincs-e vadhajtása a megújuló törzsnek? A gömöri országútról behajtott a vihar az egyik faluba.

Este volt, a koromsötétben alig találtam rá a főutcára. Csak a felvidéki kultúrház ablakán szűrődött ki világosság. Mint régen, húsz esztendőn át. A tűz nem aludt ki. Öregek, fiatalok ültek a kultúrház hosszú asztala körül, elmélyedve egy kiterített térkép fölött. Megesküdtem volna, hogy Görögországot nézik, vagy az angol szigetországot. A beszélgetésük aztán mindenről felvilágosított: "Nagy áldozattal jár az öntözőcsatornahálózat megépítése, de ha egyszer meg lesz, akkor a Tisza és a Duna vidékén új, boldogabb Kánaán fog felvirulni..."

A gömöri falucska új tanítója, egy "anyaországi" fiatalember mondta ezeket az okos szavakat, s ahogy magyarázott, ujjaival a térképen mutatta a kiépítésre váró alföldi csatorna útját. A felvidéki magyarok lázas szemmel figyeltek. Úgy nézték a szép kenyérformájú ország közepét, mintha eddigi életüket, a húsz esztendőt is ott élték volna le, a hegyeket soha nem látott síkságon.

Csodálatos lelki folyamatnak voltam tanuja. Pár éve ebben a maguk-építette kultúrházban még puszta létükért harcoltak egy idegen hatalom ellen a magyarok, az iskolájukért, a szövetkezetükért. Számukra a térkép húsz éven át mindössze Pozsonytól Técsőig terjedt, nyugat-keleti irányban, s képviselőik a prágai parlamentben küzdöttek jogaikért.

Most, íme az egész érdekli őket s részt kérnek az egész ország feladataiból. Évekkel ezelőtt még ostromlott bástya volt ez a kultúrház, most felmagasodott torony, ahonnan végig lehet látni a haza széles térségein. A hortobágyi öntözőgazdaságról vagy a lispei olajfúrásokról úgy beszélnek ezek a két éve hazatért gömöriek, akár a szomszédfalujukban történt eseményekről. Már közel vannak, már lélekben is visszaérkeztek az ezeréves hazába. Álmodni, tervezgetni ugyanúgy tudnak, mint az itthoniak...

Lét és nemlét határán lebegve, az idegen erőszak szorításában és idehaza a trianoni béklyók között a szétosztott magyarság csorbítatlanul megőrizte a közös származás lelki, erkölcsi jegyeit. A közös eljegyzettség érzése ugyanazon ősi népi, történelmi sorssal tartotta össze a szétszórt nemzetet. A hazatérőkben sok a bölcs tanulság. Gyakorlatuk van a társadalmi munkában s tapasztalatuk a középeurópai feladatok terén. Mindez biztos váltó, amit alkalmas időben beválthatnak az egész magyarság javára.

Öntudatosabb magyarságra, tisztult népi gondolatra, emelkedett európaiságra és a közös dunai sors vállalására tanít a kisebbségi sors. Aki nem tanult, annak kevés volt a húsz esztendő, s nem volna sok ezer se.