Egységes magyarság

Tolnai Gábor

Míg a magyarság műveltségi teljesítményei elérkeztek odáig, hogy a történelem vizsgálója az egész magyarság kifejeződését érezhette bennük, az évszázadok útján sok mindennek kellett történnie. Alakultak a politikai, a társadalmi körülmények; az alkotó egyén helyzete a társadalomban, s megváltozott a viszonya Magyarországhoz és Európához. A személyiségek teremtő-készsége a történelem változásai során találja meg a ma már jelképesnek érzett teljességet. Hatolj be a történelem mélységeibe és meg fogod lelni műveltségünk életében az alkotó ember önmagáratalálását.

Milyen volt a magyar szellemi ember helyzete, míg az évszázadok útján elérkezett önmagához és alkotása az egész magyarság jelképes kifejezéséhez?

Történelmünk első félezer esztendejében, míg európai nagyhatalom volt Magyarország, műveltségünket középponti vonzókör szabályozta: a kolostor és a királyi udvar. (Mint Nyugat-Európában.) A műveltség gondoskodó és támogató urai a középkori kereszténység, majd a renaissance, nemzeteken felülálló, európai iskolájának a tanítványai, s országhatároktól függetlenül, egyetemes szokások szerint rendezték be a szűkebb haza szellemi parcelláit. A középkori és a renaissance alkotó, a gondoskodó, a mecénás központjában éli életét, s ebből a társadalmi helyzetből következő törvények szerint formálja meg műveit.

A szellemi kertészkedés tovább alakuló, egyetemes szokásaitól, az Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak egymást követő nagyhatalmának bukása tereli csak el a hazai fejlődést. Mohács idejében, a Rajnától nyugatra éppúgy, mint keletre, az Alpokig; a szellemi ember kilép a mecénás lassan korlátokat jelentő vonzásából. Az író, a művész, a tudós, az erős polgári társadalomban maga is polgár lesz; felelősséggel egyedül az igazságnak tartozó, független, szabad ember. A pártokon, nációkon, világnézeti harcokon felülálló Erasmus a példakép; magatartásának eszményi voltát irígy szemekkel csodálja a szellemi világ.

De mindenkinél irígyebben tekintett feléje Magyarország szellemi embere. Mohács után a hazai író, művész és tudós nehéz viszonyok közé kerül. A három részre szakadt, pusztúló országban megszűnt a királyi udvar, a városi élet szépen indult fejlődése a háborúskodások során elakadt, de új életlehetőséget szán a helyzet a feudalizmusnak. A szellemi ember számára nincs most egyéb út; az állandó harcokra berendezkedő nagybirtokos urak "provinciális" udvaraiban kereshet csak menedéket. Szomorú társadalmi visszaesés ez a renaissance királyok udvari bősége után.

De a szellem makacs ragaszkodása az élethez, a visszaesésben is csodát művel. Az egyetemes műveltség-társadalmi fejlődéssel nem haladhat együtt a magyar, de az ötszázéves európai ojtás a katakombában, a mécsvilágnál is tovább virágzik. Nem is csak virágzik, hanem olyan színekkel termékenyül meg, amilyeneket azelőtt nem ismert műveltségünk. Irodalom, művészet, tudomány, amely a királyi udvarban csillogó európai egyenruhában járt, most a "provinciák" világában új szépségekkel gazdagodik.

Balassa lírája, Tinódi zenéje, a vizsolyi biblia, az erdélyi és a felvidéki pártázatos renaissance építőművészet, Pázmány Péter és Zrinyi Miklós munkái, - hogy csak az elmulhatatlan teljesítményekre utaljunk - mind a nagybirtokos urak és azok támogatottjainak alkotásai. Ez a provinciákon kiteljesedő műveltség a hazai "regionalizmus" világába Európát olvasztja be; Magyarország és Európa most találja meg a műveltségben először a kristályosodást.

Mohács előtt az európai és a magyar műveltség külön úton járt, a fennmaradt emlékek szerint; ettől kezdve lép végleges, elszakíthatatlan közösségre. Kétszáz esztendeig él a provinciák főúri udvarain ez az új értékekkel folyvást bővülő műveltség. Innen átköltözik száz évre a vidék nemesi kúriáiba, hogy a tizenkilencedik század elején visszataláljon ismét oda, ahonnan elszakadt: a középpontba. De most már nem a kolostorba és a királyi udvarba, hanem a magyarosodó és polgáriasuló nagyvárosba, Pest-Budára.

Hogy mi volt a középpontokhoz kapcsolódó, majd a vidékre szorult műveltségi életnek történeti értéke, vázlatos szavainkból is könnyen leszűrhető. Nyugodt, békés időben a centrum magához húzza és táplálja a műveltséget; a szerzetes központok, s az uralkodói székhely: Esztergom, Visegrád, Buda, az erdélyi fejedelemség közjátékában Gyulafehérvár, majd megint Buda és végül Budapest. De a "provinciális" kényszerhelyzet volt éppen az, ami beolvasztotta műveltségünkbe az egész magyarságot és ezután a kiterebélyesedő központ műveltsége, a vidék mellékközpontjaiból újabb színekkel bővül évtizedről évtizedre.