Kolozsvár helye színházi kultúránkban

Nem arra a szerepre gondolok, melyet Erdély vezető városa színjátszásunk történeti multjában betöltött. Ennek jelentősége széltére ismeretes, most, Kolozsvár hazatértekor is eleget emlegették, - igaz, hogy nem egyszer kirívó tájékozatlansággal s ennek megfelelő tájékozatlan lelkesedéssel.

Mindegy. A fő mégis csak az, hogy mindenki megérezte: ezúttal többről van szó, mint egy vidéki város bekapcsolódásáról színészetünk hálózatába. Kolozsvár sohasem volt vidéki színházi város. Nem azért, mivel annak idején a kéthazájú magyarság másik fővárosának művelődési ösztöne teremtett ott hajlékot a magyar Tháliának, hanem mivel ez az ösztön már a kezdet kezdetétől fogva korántsem valami regionális elkülönülésre, ellenkezőleg: épp a magyar szellemi érdekek osztatlan szolgálatára irányult. Zsibó nagytervű ura, az idősebbik Wesselényi Miklós, Erdély talajába ültette el fáját, gyökeresen erdélyi volt maga a fácska is, de gyümölcsét mingyárt az egyetemes magyarságnak szánta.

Majd egy félszázaddal a közjogi unió előtt műveltségi javainak tekintetében a lelkeknek arra az úniójára gondolt, mely a Királyhágón át évszázadokig fenntartotta a kölcsönös "légijáratot". Erdély jobbjainak áldozatos erőfeszítése nélkül az anyaország fővárosa - idegenajkú polgárainak idegenszellemű világában - alighanem csak nagysokára rakhatta volna le a magyar színjátszás állandó otthonának alapjait. Így is csak tizenhat esztendő vártatva lépett Kolozsvárnak, az első magyar színházépítő városnak nyomába.

S amikor utóbb, a két testvérhaza egyesítése óta, Budapest egész közműveltségi életünk vérkeringésének gyüjtőmedencéjévé lett, Kolozsvár a maga multját akkor sem rendelte alá a többi "vidéki" városainkra mindinkább függőhelyzetet parancsoló jelennek. De megint nem azért, mintha valami különlegesen "erdélyi" szellemi kincseket akart volna féltékenyen őrizgetni. Ellenkezőleg: éppen fajtánk gazdagsága érdekében ápolta tovább is azokat az emelkedett és előkelő eszményeket, amelyekhez multja is hűségre kötelezte.

Második komoly, meg nem alkuvó igényű otthont biztosított a magyar drámai művészetnek, még olyan idők során is, amikor az elsőben az ízlés és színvonal iránytűje veszedelmesen ingadozott. S hogy ez a második otthon a Nemzeti Színházra s általában egész színészetünkre nézve is mit jelentett, láthattuk most, midőn megcsonkult határaink közt két évtizedig nem volt ilyen, és semmiféle kísérletezéssel nem is bírtuk megteremteni.

De ha nem volt: most itt az alkalom, amikor megint lehet, s itt a parancsoló szükség is, hogy újra legyen. Ez az a pillanat, melyben zaklatóan kívánkozik a tollba a vidéki vezércikkíróktól is már-már restelnivalóvá koptatott fordulat: videant consules!

---

Ügyeljenek konzuljaink, hogy ennek a nemesmultú színháznak szabad lélekzetvételét akár tetemes áldozatok árán is biztosítsák. A most átmenetileg nyílván eléggé megbolygatott életrendű kolozsvári értelmiségnek hazafias "támogatására" mindent mégsem építhetünk; a magának a "kincses" városnak teherbírására sem. A tisztára városi, a szokásos színügyi bizottság útján gyakorolt házi kezelés különben is könnyen vezethet az irány elhajlítására s a mérték alábbejtésére, mihelyt a főkérdés mellett, hogy: mi legyen a teendő, - még főbb kérdéssé súlyosul egy másik: ki legyen a primadonna.

A kolozsvári színház multjában ez nem volt így, s tekintélye nem csekély mértékben ezen a negativumon nyugodott. S habár vegyes - drámai és könnyű zenéjű - játékrendjével maga is a vidéken általános gyakorlatot szolgálta, abban sohasem követte, hogy színpadán a dráma csak mintegy az operett könyöradományából tengődjék.

Hagyományait ebben még a román kisajátítás évei sem ingatták meg. Az idegen irányítás a nyári színkörbe száműzött magyar színészetet éppen az elviselhetetlen nyomás hatása alatt is a komolyabb törekvések ápolására szorította, maga pedig "nagyhatalmi" hivalkodásában a szép és rangos színházépületet igyekezett jó "európai" színvonal szolgálatába állítani, drámai és operai gazdag műsor fenntartásával. Amint hírlik, ugyanilyen kettős feladatot kíván vállalni most majd Temesvárott.

Egyelőre óhajtandónak látszik, hogy erészben változás a visszanyert színpadon se történjék. Így visszatérünk ugyan a közös szállásnak Kolozsvárt már majd egy százada s a budapesti Nemzeti Színházban is ötvenhat éve megszünt rendszerére, de ma nincs mit félnünk azoktól a feszélyezettségektől, melyek belőle a távol multban támadtak. Az a magyar közönség, mely az idegennyelvű színháznak csak operai estéit látogatta, ne fosztassék meg ettől a tápláléktól sem.

Zene- és énekművészetünk van olyan gazdag és erős, hogy egy második színpad szolgálatát is vállalhatja, különösen mivel ebben egyrészt továbbképző, másrészt kísérleti színpadot is remélhet. A műsor itt is bizonyos mértékig függetlenülhet a fővárositól (drámajátszásban is épp ez volt Kolozsvár legfőbb jelentősége), de a műsorán figyelmet keltett ujdonságok továbbadásával csakúgy az egyetemes érdekek istápolója lesz, mint drámai vagy operaénekesi színésznevelő munkájának eredményeivel.

A drámai estéknek ezzel megkevesbedő száma fokozottan azt parancsolja, hogy vásári silányságokra ne foglaltassanak le. Ennek kétségtelenül meglesz az anyagi kockázata is, de az államnak ezt a kockázatot is magára kell vállalnia. Kizárólag pénztári kimutatásokhoz nem volna méltó igazodni. Igényesebb ujdonságokkal, klasszikus estékkel filmszínházi közönségcsődülést sohasem lehetett elérni. Épp most tudtuk meg, hogy a visszanyert területtel ötvennél több mozit is "hódítottunk" ebből alighanem jóegynéhány esik magára Kolozsvárra.

Annál üdvösebb lesz az élő dráma értékeinek is éltető levegőt teremteni, - s ha mingyárt "félházak" esélyeinek vállalásával is. Kolozsvár színházának háborúelőtti, Ditrói és Janovics évtizedeiben elért rangját nem a "minden jegy elkelt" táblák sorozatos tündöklése, hanem a jó ügyért az olcsó tömegkegyről lemondó heroizmus vívta ki. Ide is illik az, amivel Péterfy Jenő szállt szembe bizonyos körök fonák okoskodásával: "jó a borom, mert tele a pincém"...

Kolozsvár helye színházi kulturánkban már multja alapján sem lehet kétséges. Ha jövőjét igazán szívünkön viseljük, ne keresgéljünk neki az új viszonyok között semmiféle új helyet, hanem legyünk azon, hogy minél előbb megtalálja és becsülettel betölthesse a - régit.