|
Dante
Van a firenzei dómban egy kép, amelyen Dante az Isteni Színjátékot magyarázza. A városkapuban áll, jobbján a pokol tornáca, mögötte a tisztulás hegye. Olyan, mint egy szikár pálma. Már nincs helye a földön s még nincs helye az égben, már látszik az egész szín: a szülőváros, a pokol s a menny, de a költő még a színhelyek közt áll, feleúton a Santa Trinit"ŕ hídfő s a mennyei rózsa: Beatrice első megpillantása s örök társasága közt.
Halála után meglett a helye: a számüzetésből egyenesen a templomokba kerül, Boccaccio a Santo Stefano del Popoloban magyarázza, Nardo di Cione a domonkostemplomba festi, a városi tanács elrendeli, hogy azt a könyvet qui vulgariter appellatur il Dante nyilvánosan kell taglalni s ez a nyilvános hely egyideig maga a dóm.
Ismét forradalom van Európában: végigsepri a templom forradalma. Néhány száz év előtt a bencés, ciszterci és premontrei kolostorok lecsapolták a mocsarakat s szőlőheggyé változtatták a sivatagot, most a két városi rend a képletes mocsárba költözik, a hívőkért elmegy a piacra, végül még a szószéket is kiragasztja a külső templomfalra. Még alig látszik ki a földből a firenzei dóm, mikor a város két végén két óriási juhászkutya: a domonkos Santa Maria Novella s a ferences Santa Croce már imához tereli a dühös várost.
A nép ide-oda áramlik a templomban, végre tudja, mit kezdjen a szabadidejével. A két rend fölizgatja a képzeletét: folytatásos mesévé változik az ablak, az oszlopláb, a kóruskarzat, a kapubolt, a vízköpő, még a padló is. A szószék az emberek közé furakodik, a templom közepébe, lábából oroszlánok nőnek ki, könyöklőjén megjelenik a végítélet, a mozaikon a farkas fölfalja a bárányt, a színes ablaküvegen mennybe megy a hal. A koldulórendek tömegszenvedéllyé változtatják a templomjárást, nagy népkönyvvé a templomot.
Minden firenzeiben, sőt minden olaszban derengett egy képzelt arckép: a Giottoé vagy Nardoé, Michelinoé vagy Botticellié. [*] Danteban fölolvadt kora tomista tudománya, de a nép mégsem érezte tudós költőnek. A középkorban minden szónak magasabb s frissebb értelme volt; középkori értelemben még őt is népköltőnek hívhatjuk. Régi csataterek, beomló hídfők, iszonyú családtörténetek kerültek a terzináiba.
Képzeljünk el egy magyar Commediát, amelyben Illésházy lengyel földre menekül, Frangepán félájultan támolyog a bakóhoz, Béldi Pál rázza a fogarasi börtönrácsot, Apáczai Cserét halállal fenyegetik s a vándor költő a Purgatorium-ban egy olajbarna barangolóval találkozik, aki megszólítja édes hazai nyelven s "ott estem el én", mondja képletesen, "ahol széket rakott Rómának a magyar király." Ahogy Esztergom a magyarnak egy Arany János sor, Székesfehérvár egy Vörösmarty rím, a régi olasznak az Arbia, Monferrato vagy Campaldino egy Dante sor, tele halálhörgéssel és vérhabos vizekkel.
Ez a régi olasz még a vakító paradicsomban sem tévedt el. Sok olvasója vagy hallgatója - mert hiszen sokan csak hangos olvasásból ismerték - nem is sejtette, hogy szent Tamás bölcsészeti rendszerében bolyong Danteval. A régi emberek képzelete dúsabb, engedékenyebb és hajlékonyabb volt a mienknél, közelebb járt a teljes valósághoz. Hiszékenyen vállalkozott egy mennyei utazásra, de az útra egyszerű földi képzeteket vitt magával s ezekhez görcsösen ragaszkodott.
A dantei asztráltestek szobrokra és falfestményekre emlékeztették, Ágostont, Ambrust, Gergelyt, Jeromost bronzkapukról, longobárd szobrokról, mozaikokról is ismerte, mert abban az időben - mint említettem - a templom volt a mai Múzeum vagy Luxembourg vagy Pincio-kert s a lombok közé bújó Berzsenyi, Musset vagy Leopardi szobrot akkor egyházatyáknak, égi doktoroknak hívták. Egy indadíszes oszlopon volt a helyük, a fecskefészek mellett. Pihés madárfióka ült az ő fejükön is, mint később a kedves költőkén.
Tudós költőt hiába magyaráztak volna nyilvános helyeken. Ahhoz, hogy évszázadok mulva is magyarázhassák, magyarázat nélkül is közkincs kellett, hogy legyen. Érzelmi közkincs, ha értelmi nem is lehetett mindenkinek. Meghallgatták a szövegmagyarázatot, mert már magyarázat előtt szerették jó- és rosszindulatait.
Régen az egyetemi oktatás nemzetközibb volt, mint ma s egy bolognai tanár nyelvváltoztatás nélkül taníthatott a krakkói, párisi vagy prágai egyetemen, az a költő ellenben, aki a középkorban a köznyelvet választotta, mint Dante, e nyelv fogságába esett, mert akkor még alig fordítottak idegen nyelvekre, főleg remekműveket nem s egy fényes kultúra kedvéért még nem tanultak meg idegen nyelvet, mint például a tizenkilencedik században Cervantesért spanyolul, Shakespeareért angolul s Dante kedvéért olaszul.
Mikor aztán hosszú századok mulva fölfedezték az olasznyelvű Dantet, Olaszország és a nagyvilág közt Dante korához viszonyítva végzetesen megváltozott az arány. Az idegen: egy világbirodalom vagy katonai nagyhatalom tagja, Olaszország: Pannini és Piranesi romtemetője. A felfedezők szeretik és lemosolyogják Olaszországot.
A valóság annyira ellentmond a multnak, a látvány annyira elüt a régi élettől, az utas s az ország közt úgy megváltozott az arány, hogy az idegen nem tud visszahelyezkedni Dante hazájába, mely szétforgácsolva is akkora világhatalom volt, mint később a vérben s vasban kiforrt nemzetek. Igaz, hogy Velence, Firenze, Pisa, Genova államterülete jóformán csak a városhatárig ért s félszigeti felségjoguk eltörpült a francia, angol vagy spanyol király későbbi felségjoga mellett, tengerentúli hatalmuk azonban sokszor túlszárnyalta e királyok nemzeti felségjogait. Az olasz tengerésznép volt s az antikizáló középkor még jól emlékezett a Róma-ellenes Karthago és Kleopatra pusztulására.
Hátukkal a havasoknak az olasz városok ezen a római tengeren éltek, a szuezi csatorna tervét is Velence ásta ki először az ókori emlékekből. Genova és Velence csak két város, de Dante korában az egész levantei tengermedencéért birkózott, Firenze keze nem ért Luccaig, de az angol király hitelezője volt s a százéves háborút együtt pénzelte Siénával. A két toszkán város Dante korában Ťhitelező országť, mint ma Anglia s Anglia eladósodott parasztország, mint Argentina egy emberöltő előtt.
Holott a valóságban Dante s a korabeli Olaszország a világ politikai tanítómestere volt, hatalmi tudatát és gazdasági gőgjét még nem szennyezte be a spanyol és francia megalázás. A világ az idegen hódítások óta megtette új Athénnek, Dante Olaszországa azonban Rómának tartotta magát s maga Dante is az ókori birodalom hivatalos költőjét választotta útitársnak. Nagyon megütközött volna elfinomult külföldi képén.
Szenvedélyes itáliai volt, a legdölyfösebb fajta. A sokat keveselte, nem a semmit. Szülővárosa egyenesen magának követelte Róma örökségét, földúlta Fiesolét, megtámadta a toszkán városokat, megvesztegette a királyokat, parancsolt a flamand vásárokon, mindig nagy tételben, nagy kockázattal játszott, a római világhatalom kellett neki. Dante a külföldinek hol meredek kristályhegy, hol búsuló hazafi volt s a jóhiszemű olaszok csakhamar együtt búsultak a világgal az elvetélt nemzeti költőn, aki olasz létére csak firenzei, sőt száműzött firenzei költő lehetett.
Firenze Dante korában valóban kis ország, de a firenzei nem önkínzó, kis nép s Dante nem volt Kölcsey. Úgy támadt Firenzére, mint később az elégedetlen angol költők a brit birodalomra. A sok helyett mindent akart; gőgből és nem nyomorúságból volt elégedetlen. Ő sem akart engedni a római örökségből. Egy kitünő olasz gondolkodó, Giuseppe Borgese egy helyen igazat ad Mazzininek és Cavournak, hogy szakítva a csalóka Róma gondolattal csak olaszok voltak.
Csakugyan nem minden olasz termett erre a gondolatra s torzszülötteit maga a gondolat egyik szerelmese, D'Annunzio pellengérezte ki Cola de Rienzoban. De a Róma gondolat volt az olaszok fő erénye is, ezzel a varázsitallal pezsdültek erejükön felüli feladatokra, amelyekről sorban kiderült, hogy mégis fölérik erővel. Mikor rövid előkészület után Dante megszólal hazai nyelven, tüstént olyan magas hangon kezdi, hogy a világ azóta se tudta utólérni. Az olasz az egyetlen nyelv, amelyet a nyelvtannal együtt rögtön Danteval, vagyis a legnagyobb igénnyel kell kezdeni, másképp sose tanuljuk meg.
Végül már kommentár nélkül fordították, tisztán a nyelv és látomás szépsége miatt, mintha a sok célzás véres folyókra s hitvány pártütőkre csak a sorok közé szorult másodrangú kövület volna. Pedig az igazi Dantehoz rengeteg kommentár kell, hogy ne csak látomásról látomásra, hanem indulatról indulatra, sóhajról sóhajra követhessük s végül megtaláljuk egy fiatal és szertelen nép szinte örjöngőn büszke fiát, aki sohase sejtette, hogy a hazájából valaha - s éppen az ő fölfedezése alatt - esztétikai vadaskert lesz.
Pedig Dante nemcsak szellemileg, hanem hatalmilag is a többi ország fölé helyezte hazáját s a honfibút méltatlannak tartotta volna magához. Úgy kell látnunk, ahogy az igazi, régi olaszok látták: a nép közt élve, a népszenvedélyen osztozva, esendő, örök indulatok hálójában, de rendíthetetlen itáliai, sőt római fölénnyel. |