Erdély

Erdélyben hamarább kezdődött a magyarság s később a magyar államrend: a Pax Hungarica, mint a Királyhágón innen. A magyarság a hunok visszavonulásával, a Pax Hungarica szent László hadjáratával. Hunnia a húnok szétszóródása s László kún harcai közt a székely szögeletben rejtőzött.

Ezt a szájhagyományt még a húnok patkolták meg a hosszú útra. De így áll a régi krónikákban is. Az Árpádok és Anjouk udvari történészei - (Párizst-járt papok) - ugyanazokkal a húnokkal kérkednek a királynő ősök közt, akikről a székely nép kutakat, sírokat, patakokat nevezett el. A történetírás hol elvette, hol visszaadta a húnokat a székelynek. Most éppen visszaadja. A hegy, a patak s az erdei út azonban nem kérdi a tudományt, az odavaló nép emlékezetére bízza magát. Ahol fekszik Zetelaka, ahol az út Fenyédnek fordul, ahol Réka sírját mutatják: ott járt a hún.

A szűk, erdős völgyek visszaverik az emléket, mint a visszhangot. A székely ma is úgy emlékszik a húnokra, mint az árpádkori névtelen jegyző. Mint a csiga a házát, még a faragott kapuját is magával hozta Keletről. Mint az alföldi pásztor a rideg marhát, még az ősi írást is elhozta a Pontus mellől. Ez a róvásírás valamikor a magyarok közös ábécéje volt.

Később elkallódott a latin papok kezén, csak a kis székely templomokban akadt menedékre. Shakespeare korában a székely gyakran még "húniabeli módra" ír. Szamosközi István, padovai humanista, egyik első régészünk még félig-meddig élő írásnak ismeri s Buda visszavétele után Marsigli olasz tudós úgy gyüjti a székelyek közt, mint Bartók a balladákat. Az Alföldön megmaradtak az ősi állatok: a honfoglalás anyagi alapja, a székelyeknél fennmaradt az írás, a faragás s az ősi énekstílus: a szellem.

Ebben a fürge, tréfacsináló népben van valami csodálatosan ódon. Hazajáró lelkekkel virraszt a tűznél, a pásztor Júlia szép lányt látja a mezőben, a szomszédban a balladabeli Barcsait ölik. Mikor az új hit papjai elkerültek a székelyekhez, a nép rögtön az ötezer esztendős neveket tanulta meg tőlük. De még a zsidó nevekből is azokat kedvelte, amelyek Mózes könyveiben állnak.

Erdélyben a magyarság a hún emlékkel kezdődik s szent László az első igazi királya. A rideg, lángelméjű, törvényszerző István helyett a délceg s gavallér lovag. A magyar történelem a Királyhágón túl az első keleti veszéllyel kezdődik; László már változó szerencsével győz és menekül s az aggódó népképzelet szakadékot hasít a lova s az üldözők közé. Van a derzsi templomban öreg falkép, szent György öli rajta a sárkányt.

A festő valószínűleg szent László emlékét magasztalta a sárkányölőben. Ez a korai erdélyi festmény jellemzően már egy harcos lovagot ábrázol. A sárkány azonban később se bujt el jámboran; örökké járta s dúlta Erdélyt, egyszer szent László átizzadt holtteste ugratott ki ellene a váradi sírból, máskor szakállas lándzsával portyázott a néma falukban, később fölégette Enyedet, Torockót.

A húnokat megőrizte a székely emlékezet, az Árpádok lovagját a halvány falkép, Rómát ezúttal is a kövek. Erdély olyan fontos "nyersanyag-provincia" volt, mint Spanyolország s a nevezetes erdélyi hadjárat kétezer év óta ma is folyik egy római diadaloszlopon. Hispánia adta a vasat a rövid kardhoz, Erdély a sót Lucullus lakomájára s az aranyat, amiből Róma ezermester görög rabszolgákat vásárolt. Városai a bányákat őrizték. Később ezekből keltek ki az első magyar városok. Dés, Kolozsvár, Torda a sóbányák, Gyulafehérvár az aranybányák kapujában állt.

A keleti szorosokban, a karavánutak kapujában megszülettek a szász városok. Brassó, Szeben, Beszterce valósággal török és perzsa szőnyegre épült. A római bányavárosok s a begubózott kalmárvárosok közt kivirágzott a székely fapiac és kézműves vásárhely: a félparaszt, féliparos Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Csikszereda. Erdélyben minden városfajtából van mutatóban: Kolozsvár olyan gyüjtőmedence s olvasztó kohó, mint Kassa, Segesvár olyan csúcsíves sasfészek, mint Lőcse, Marosvásárhely olyan csizmás város, mint Nagykőrös.

Erdély a magyar birodalom "szegény gazdag"-ja. Egy kicsit mindig külön ország volt s a "transszilvanizmus", vagyis az állami önállóság csak később odaragasztott támasztópillér azon a templomon, amit erdélyi léleknek hívunk. A templom hamarább elkészült, mint ez az államjogi támasztópillér. A fejedelemség egy ősrégi törésvonal mentén szakadt le az anyaországról s lett "az töröknek veteményes kertje". Veteményes kertje s nem legelője vagy istállója.

A szoros székely és szász népközösség a nemzeti végszükség idején egész Erdélyre kisugározta magárautalt, magábazárkózó s most immár nemcsak helyi és népi, hanem országos és állami függetlenségét. Az ősi székely és szász "szék", amelyben romlatlanul megmaradt a hún és flamand őshaza emléke, politizálni tanította Erdélyt.

Nem is merült el az özönvízben. Párizs jelszava: fluctuat, nec mergitur, hányódik, de nem süllyed el, őrá is illik. Az ostromlott hajóhídon egy új emberfajta áll: az erdélyi politikus. Egy horvát-magyar pap: Martinuzzi az első, ködös, kiforratlan példája, a száz kártyalapra játszó, cinikus és vértanu Teleki Mihály a tökéletes és utolsó példája.

Cs. Szabó László