|
Petrus Paulus Rubens
Háromszáz évvel ezelőtt, május 30-ának delén, a flamand művészet legnagyobb alakja, Patrus Paulus Rubens örökre elbúcsúzott a naptól, mely egyenletes derűvel mosolygott rá hatvanhárom éven át.
Mindenki a képessége szerint. Az én tehetségem olyan, hogy még soha vállalkozás, lett légyen az méret vagy tárgyi sokféleség tekintetében bármily nagyarányú, bátorságomat meg nem haladta.ť Kimeríthetetlen cselekvőképességét egyedül művészetében nem is volt képes kiélni. Politikus is volt egyben s még hozzá nagy politikus.
Messzelátó diplomata, kinek tapintatos, ügyes tárgyalásaitól országok sorsa, saját hazájának békéje s jövője függött: Belgium, Spanyolország és Anglia politikai megbizottja volt. Kitünő emlékező tehetségével képes volt órák hosszú nehéz megbeszéléseit szabatosan visszaadni s lebilincselő egyénisége lefegyverezte a hivatásos politikai körök részéről az outsiderrel szemben érzett jogos idegenkedését.
A spanyol király eleinte felháborodással utasítja vissza, hogy festő s polgár tárgyalhasson országa fontos ügyeiben, utóbb kitüntetésekkel halmozza el s követének fogadja. Mert egy magateremtette új életforma megtestesítőjét ismeri fel benne, kire a régi időknek sem társadalmi, sem művészi törvényei nem vonatkoztathatók. Politikai tervei vakmerőek voltak, kritikája éles és találó. Diplomáciai levelei kora fontos történeti dokumentumai, melyekből csodálattal ismerhetjük meg ennek a különös elmének természetrajzát.
Ha mások is így ítéltek volna akkor, nem kellett volna Budavár visszafoglalásával még hatvan évig várni: "A török szakított a császárral és Bethlem Gáborral állt össze; de úgy látszik, a magyarok elhagyták Gábort és semlegesek lettek. Nem akarnak többé harcolni, ami őreá nézve nagy veszedelmet jelent. De ez talán csak amolyan minden bizonyosság nélküli híresztelés", - teszi hozzá az óvatos politikus. ŤEhez az uralkodóhoz - t. i. a szultánhoz, mondja máskor, - ki soha sem fegyverkezik, nagyon kegyes lehet az ég, mert a legnagyobb bajban, mikor helyzete már egészen kétségbeejtőnek látszik, egyszerre csak deus ex machina jelentkezik és őt megint a szerencsekerék tetejére ülteti.
Biztosíthatom Önt, hogy többízben már bukott fejedelemnek éreztem, aki hanyatthomlok rohan a vesztébe s csodálkozom rajta, hogy ilyen korban s ily rossz belviszonyok között, a janicsárok ilyfokú fegyelmezetlensége s a perzsák folytonos támadásai mellett, ily rosszul kiszolgálva s jóformán senkitől semmibe sem véve, - mégis szakítani akar a keresztényekkel. Ez az uralkodó azt hiszem nagy lépésekkel halad a romlás felé és itt csupán egy igazi vezérre volna szükség, ki megadja neki az utolsó lökést.ť
De a két nép végletesen különböző lélekalkatánál fogva ez nem vezethetett megnyugtató eredményhez. A flamand művészet karaktere túlságosan erős és kemény, semhogy egészen bele tudna olvadni a dallamos és mindig idealizáló olaszba, a munkákon s az alakok szögletességén mindig áttört a flamand érdesség és földhözközeliség. S mialatt a művészek azon törték magukat, hogy egészen olaszok lehessenek, nem vették észre, hogy csupán flamandabbaknak kellene lenniök. Még oly hatalmas és eredeti, sajátosan flamand egyéniség, mint az id.
Pieter Bruegel sem birta megfordítani a délről jövő rohamot, nem tudta honfitársaival általánosan elfogadtatni a maga flamand igazát. Példaadása nem talált kellő visszhangra, mert néhány évtizeddel túlságosan korán jött. Rubens fellépésével egy csapásra minden megváltozott. Korszerű feltünése, zsenije és átható szuggesztivitása kellett ahhoz, hogy hazájának művészete kiszabaduljon a zsákutcából, amibe került, elfogadó és másodlagos szerepköréből az európai művészet élére állhasson. Művészete új volt és sajátos nemzeti, ez volt sikerének titka.
Másolja Elsheimert és Parmiggianinot s tanulmányozza az antik szobrokat és beleilleszti képeibe. Harmincéves koráig tiszta eklektikus volt, megpróbálta a lehetetlent: a római formák, velencei színek és flamand lelkiség összeegyeztetését. Ha itt megállt volna, nem különbözött volna honfitársaitól, de ami nekik végcél volt, nála csak útnak bizonyult. Az egyre több és több megismerés csak tisztázta benne egyéni mondanivalóját.
A döntő irányítást azután találkozása az olasz barokkművészet megteremtőjével: Caravaggioval adta meg. Caravaggio munkái felnyitották a szemét, a képeiből áradó realizmus magára eszméltette s arra, hogy robusztus természetének s egész lelkialkatának csak ez a stílus lehet kifejezőjévé. Caravaggio a letünt kor extatikus világa helyébe új kapcsolatot hozott a való élettel. A lélekké és szellemmé finomult alakok helyébe földi embereket állított istenek és szentek képében a hívők elé. Máriát s az apostolokat egyszerű embereknek ábrázolta, kiket külsejükben látszólag csak komor komolyságuk s nagyobb szenvedélyük különböztetett meg a hívőktől. Csodát is tettek ezek a szentek, de oly természetes modorban, mintha valami hétköznapi dolgot cselekednének.
Emberibb álláspont és emberibb művészet volt ez s a vallásos tartalom mégse szenvedett csorbát. De azért az olasz barokk alakjai, ha a földön mozognak is, s húsból s vérből valók, mégsem mindennapi emberek. Hatalmasabbak, tökéletesebbek, szebbek, mintsem azok lehetnének: ideálalakok. Az előző kor törékeny, valószínütlenül megnyúlt alakjai örökébe az új eszmény, az atléta lépett.
Így tehát a barokk az Alpeseken inneni vidékek számára többet jelentett, mint Olaszországban, többet, mint egy új stílust. Sőt az olasz művészet európai helyzetére nézve hátrányos is volt, amennyiben elvesztette évszázadokon keresztül elfoglalt uralkodó szerepét. Rubens vonzó egyénisége a művészet központját az Alpeseken inneni országokba helyezte át. Ettől fogva egy századon át Belgium, és Rembrandt művészete révén Hollandia volt a művészet központja, mindaddig, míg a 18. század elején Watteau fellépése folytán ez az irányító központ át nem tevődött Párisba.
Ez az ideál természetesen nem olasz, hanem a flamand ízlésnek megfelelő: vaskosabb, húsosabb, hájasabb, de mégiscsak ideál. Hiszen éppen ez volt felfogásában a merőben új, hogy elő mert állni ilyen érzéki hatást keltő, népi és egyéni ízlésének megfelelő, sajátosan flamand ideálalakokkal. Persze, éppen ez a feltűnően vaskos ízlése teszi, hogy művészetének ma is heves ellenzői vannak, kik nem tudnak túljutni egy rájuk nézve idegen emberfajta formai megnyilatkozásán. A barokk irány távolsági hatásra számító, sokalakos kompoziciói követelték is ezeket a nagyformájú alakokat. Okvetlenül szükség volt rájuk, hogy belőlük épülhessenek fel azok a nagyszabású utolsó ítéletek, apokaliptikus és szent jelenetek, csaták és vadászatok, melyekre Rubens munkásságának javarésze esik. Roppant izmaikkal, széles mozdulataikkal, tágranyilt szemeikkel, széltől duzzasztott, öblös ruháikkal ezek az alakok a rettenthetetlen erőt és bátorságot, izgalmat, harci dühöt, bosszút és mindenfajta szenvedélyt a legmagasabb fokon fejeznek ki, mindazt, ami a barokkban új és magával ragadó volt. A nagy formákra már azért is szükség volt, hogy az alakok a templomok és csarnokok magasan lebegő mennyezetéről is világosan láthatók legyenek, ne vesszenek bele a felhőtömegbe, melybe felszállnak, vagy amely fantasztikus környezetet ad nekik.
Mert a barokk általában nagyon kedvelte az ilyfajta mennyezeteket s Rubens maga is többet készített, hogy káprázatosan biztos rajztudását s az emberi testet illető fölényes ismereteit csillogtathassa az alulnézetre szánt, torzító rövidüléseket mutató kompoziciókban, melyek teljesen azt az illuziót akarták kelteni, mintha a szemlélő a fellegekben lejátszódó valóságos történések szemtanuja lenne. A hatalmas formák súlyt adtak az alakoknak festői szempontból is. Heves mozgásukat csak összefogott, nyugodt és egységes tömegeik tudták egyensúlyban tartani, s az egyes ruhák terjedelmesebb színfoltjai is jobbat mutattak, mintha kisebb alakokon nyugtalanul váltották volna fel egymást. Gigantikus méretek formában, érzésben, a termelés mennyiségében. Pompás ruhák, pompás felvonulások, pompás női testek. Bársony és selyem, arany és ezüst, hangosság, gazdagság. Mindaz, amire a gyors egymásutánban épülő jezsuita templomokban, királyi palotákban és fogadótermekben szükség volt, könnyű szerrel volt megszerezhető Rubens műhelyében. Róma, Genova, Mantova a képek tömegét rendeli meg nála.
Madrid, Páris, London, Antwerpen, Bruxelles nagy megbízásai neki jutnak. Négyméteres vásznakból huszonegyet készít Medici Mária életéből vett jelenetekkel a párisi Luxemboug-palotának, melyek ma a Louvre egyik termét díszítik, az antwerpeni jezsuiták pedig egyszerre negyvenegy nagy képet rendelnek meg nála; oltárképei között több hatméteres van.
Amihez Rubens hozzányult, a termékenység forrásává változott, minden művészi cselekedete irányadóvá lett hosszú időre. Az utódok az ő eredményeihez tapadnak s azokat igyekeznek értékesíteni. Mióta Lerma gróf lovasképét megfestette Madridban, ez az addig ritkán művelt fajtája az arcképnek egyszerre elterjedt egész Európában s a lovasarcképek százait vonta maga után.
Kiváló állatfestők vagy tájképfestők mindvégig hűségesen készítik képeinek csendéleti és tájképi részleteit vagy állatalakjait. A legnagyobb kitüntetés volt, ha valaki műhelyébe tartozhatott s tudjuk, hogy például egy birtokvásárlása csak úgy vált lehetővé, hogy szerződésileg biztosította az eladó birtokos fiának tanítását. Műhelyében rézmetszők sora foglalkozott műveinek sokszorosításával, hogy lapjaik európaszerte hirdessék a mester diadalmas lángelméjét. S a termelt mennyiség még mindig nem elég, a piac még többet bír felvenni! Párisban és Hollandiában szerzőjogi pereket kell indítania e rézmetszetek illetéktelen másolása miatt.
Nagyon kiváló segédek még ezeket a fejtanulmányokat is maguk készítették el, például Van Dyck. Több olajfestésű szép fejtanulmányának mására akadunk a Rubens-műhely nagy vásznain. Csodálatos önmegtagadás volt ezekben a művészekben s a más egyéniségébe való beleélésnek egészen érthetetlen foka.
Mintegy hipnózis alatt dolgoztak. Megfoghatatlan az is, hogy milyen kevésből értették meg mesterük szándékát. Dehát erre voltak jók az ideálalakok, melyekről előbb mint a barokk stílus jellemző elemeiről már beszéltünk. Rubens az ideálalakokon belül típusokat formál s azokat állítja bele képeibe. Ez a nagyobb termelés érdekében végrehajtott tipizálás erősen elválasztja Caravaggiotól s bizonyos mértékben ellentmond a realisztikus törekvéseknek, mert más az idealizálás és más a tipizálás, de a barokk stílust éppen az teszi érdekessé, hogy a legellentétesebb vonások találkoznak benne.
Aki nem látott Rubens-vázlatokat eredetiben, vagy nem nézte meg figyelmesen a madridi Szerelmi liget című képet, a bécsi Vénus ünnepély-t, Helčne Fourment arcképeit és annyi más sajátkezű remekművet, hanem csak a nagy vásznakat tartja szem előtt, annak fogalma sem lehet arról, hogy Rubens művészete mit jelent. A mesterségbeli tudásnak legmagasabb fokán bonyolult festési módja lágy, szinte folyékony.
Előadása telve hévvel és mégis gyengéden formáló. Színeinek raffináltan fínom tónusát úgy olvasztja egymásba, hogy a kedvtelés, az összeválogatás érzéki gyönyörűsége áttüzel rajtuk. Mindannak, amit a 18. század művészetében szeretünk, és főleg e század színkultúrájának alapjai Rubens műveiben vannak lefektetve.
Dr. Hoffmann Edit |