Egy okos tanitó ujitása a gyerekélelmezés terén

Ahogy beáll az ősz, a tél, menten megromlik a tanyák közlekedése. Sok időbe beletelik még, mire legalább valamelyes gyalogutat készítenek a dülőutak mellé, annyi pénz talán a világon sincs, hogy minden kocsiutat kikövezzenek. Néhány évtizedig hát sárban, vízben, hóban, fagyban gyalogosan jár továbbra is az aprónép tanyai iskolába.

(A hódmezővásárhelyi határban most igyekeznek segíteni a dolgon úgy, hogy betonlapokat fektetnek egymás elé a nyári gyalogcsapások helyén. Lehet, hogy ez segít majd, de ki lesz majd, aki vállalja a tisztántartást is? A tanyavilágban nem igen van idő arra, hogy a népek legalább naponta egyszer tisztára lapátolják, seperjék a mesgye hosszán végigvárosiaskodó keskeny betonjárdát).

Sok időbe telik, mire az apróság eldibdábol a tanyai iskolába, érthető tehát, hogy a tananyagot is a távolsághoz szabták: Ugy alakult ki, hogy tanyai iskolákban délelőtt, délután tanítanak. Közben hosszú ebédszünet, a gyereksereg kicsomagol a tarisznyákból, kaskákból, táskákból. Az esztendő tíz hónapján át hétköznapokon azután meleg ételt nem ehetnek ebédre, szalonna, kenyér, kolbász, kenyér, zsíroskenyér, kis bögrében lekvár, egy darab hideg hús, egy-két alma az ebéd, kinek mire futja.

A csongrádmegyei Szegvár szélében, jómesszi a falutól kikötött tanyai tanítónak egy pennaforgató, sokat gondolkodó, olvasó, népet szerető fiatalember: Harza László. Nem tetszett neki, hogy amíg ő minden délben meleg ételt eszik, a gyerekek hidegre kényszerülnek. Egyszer éppen húslevest kanalazott, kirúgja maga alól a széket és azt mondja néhányhónapos feleségének:

- Kedves, ezentúl főtt ételt esznek délre a gyerekek!
- Hogyan?
- Egyszerű: elhozzák a nekivalót, megfőzik, majd segítünk nekik!

Mingyárt levelet írt Pestre, rendelt egy Papin-fazekat. Ravasz főzőedény ez a fazék : vastagfalú, kis kazán, erős sróffal lehet rászorítani a födelét. A leszorított födő alatt hamarabb és nagyobb erővel forr a víz, még a kutyánakszánt csont is puhára főződnék tán benne. Sípoló fazéknak ismeri, aki tudja róla, mert a fölös gőz - nehogy szétvesse a fazekat sípolva tör ki belőle.

- No, gyerekek, holnaptól meleget eszünk délre s mi főzzük! Jó lesz-e?
Hát persze, hogy nyomban elfogadták a javaslatot.
- Ugy főzünk, hogy ti odahaza elkéritek az ebédnekvalót. Megkezdjük paprikáskrumplival. Hagyma, krumpli, zsír minden tanyában akad. De zsír helyett jó lesz egy kis fehérszalonna is. Majd kiolvasztjuk. Ahol kolbász is van még, egy-két falatnyi kikerül. Holnapután krumplis tésztalevest főzünk, aztán meg ami sorra jön.

Másnap hozták a gyerekek az ebédnekvalót. A tanító pedig megszervezte az ebédfőző különítményt. A nagyobb gyerekekből kiválasztott három leányt, három fiút. Ti, leányok, kimentek a konyhára, meghámozzátok krumplit, hagymát vágtok, főztük, gondoltok a tűzre. Ti, fiúk, fát fűrészeltek, apríttok. Minden nap másik három leány, fiú végzi a dolgot.

A tanítóné vállalta a konyhafelügyeletet, a fiúkra nem kellett külön vigyázni. Odahaza a tanyán is dolguk néha a favágás. Előszedték hát maguktól a tanító fűrészelő bakját. Elő a fűrészt, még arra is volt gondjuk, hogy magukkal hozott avas szalonnadarabbal megkenjék, hogy jobban csússzék. Akadt tűzrevaló gally az iskola körül tüzelőpótléknak, egy-kettő, felfűrészelték, tőkén felhasogatták, s ölrefogva hordták a konyhára.

Hiába volt odakint asszonyi felügyelet, a tanító ki-kisietett felülvizsgálatra. Előbb a fazék kezelésére tanította meg a konyha megszaporodott népét, azután maga is ügyelt a főzésre. Megkóstolta az ételt, elég sós-e, nem sok-e benne a hagyma, a paprika.

Foga volt már a hidegnek, amikor jó kifagyva kikocsiztam a nevezetes iskolához. Hát már ebédosztásra készültek éppen. Ugy, hogy a tantermet kinevezték ebédlőnek. A gyerekek elrakták a könyveket, irkákat, előszedték a „kisabroszt”, amit újságpapírból takarékoskodtak maguknak. Kanala, kése, villája már mindnek volt. Bádogtányért, ibriket, bögrét, kisfazekat, kislábast hoztak tányérnak, csupa gyereknekvaló, sosetörő, könnyen mosódó holmit.

Szegvárott éppen delet harangoztak, még ki is hallatszott volna a harangszó, ha feleútján kifelé el nem halt volna a kányajárta, csípős téli levegőben, amikor behoztak a tanterembe egy széket s rá a gőzölgő füttyös fazekat. Egyszeribe teleszaladt a nagy tanterem fölséges illattal. Előbb elimádkozott egy sort a gyereksereg:

S aztán kisorakoztak a görcsös, öreg padokból. A fazék mellé ebédosztásra. A tanítóné mérte embernyi merőkanállal a porciókat és tipegve vitte az apróság helyre az eledelt, nehogy elcseppenjen belőle. És nekiálltak! Hát úgy faltak, mintha sose ettek volna. De nem a koplalás mián, hanem mert maga főztjét ették, azt is közösen.

- Jó-e, koma?
Meg sem állt a kérdezett a nyelésben-falásban, csak úgy két nyelés közben dünnyögte vissza teliszájjal:
- Ühüm!

A tanítóék ma is neheztelnek rám, amiért asztaluknál ímmel-ámmal szedegettem az ételből. Előbb, bizony, belaktam egy tetézett tányérravaló iskolaeledelből. Hát olyan jót régen ettem! Ebéd közben megvallotta a tanító, hogy ez az „ebéd - Kolumbusztojása” nem egyedüli találmánya ám. Esztendőről-esztendőre aratás táján a nyári szünetben kerékpárra kap a hatodikos fiúkkal és bekarikázza az országot. Tolnát s Barányát is bejárták már.

- És a tanyai nép szívesen veszi az ilyen újításokat?
- Nagyon. Az első szóra megértették a jót benne!
A kerékpározás ellen semmi kifogásuk nem volt, sőt még megbízást is adtak fiaiknak:
Azután jól nézzétek meg, hogy másfele mint szántanak, hogy nevelik a jószágot!....
Ami ügyeset láttak az országban, mind hazavitték...

….Ebédután igyekezni kellett a kocsival visszafelé, hogy az esti gyorsot Félegyházán elfoghassam és még éjfélelőtt Budapestre érkezzek. Ahogy búcsúzkodunk, látom ám, hogy a fiúk begyesen, gangosan járnak, játszanak az udvaron. Megkérdem az egyiket, hogy mire tartják olyan nagynak magukat? Hunyorít egyet a csizmás, kucsmás, nagycsontú gyerek:
- Tuggya, odabe' a konyhába' most mosogatnak ránk a lányok...

Ruczkó Lajos