Riportot kellene írni a Magyar Házipari Központról, meg az Országos Magyar Háziipari Szövetkezetről, szép, meleg, fényes kedves riportot a szőttesekről, hímzésekről, kosarakról, faragásokról, csipkékről, háztartási tárgyakról, cserepekről és ki tudná felsorolni még miről.

El kellene mondani, hogy csodálatos, végtelen tárháza a magyar falu a művészetnek, az izlésnek, forrása valami üdítő, kedves ártatlanságnak, amely a kötényeik színeiben, a fejdíszeik vonalazásában éppen úgy kifejezésre jut, mint az ennivaló kis figuráikban, az aranyos babákban, meg a kukorica-strandkosarakban (megjegyzem, sokkal jobbak, mint a ma divatos gumi-strandtáskák, szellősek, könnyűek, elegánsak). Igy kellene mindezt megírni, az ember nehezen tarthatja vissza magát, hogy ne boruljon le áhítattal ennyi őszinteség, báj és ötlet előtt, mint amivel a magyar falu kopogtat háziipari termékeivel a város ajtaján...

Sajnos azonban a magyar háziipar sorsának és jövőjének az érdekében le kell tennem arról, hogy elábrándozzam egy-egy remekbe készült tábla, fonott szék, avagy finomszemű csipke megejtő varázsán. (Itt megint meg kell jegyeznem, hogy falusi nők, akik sohasem tanulták ki a csipkeművészetnek nemhogy a magasiskoláját, de még az elemijét sem, szebb és tökéletesebb dolgokat csinálnak, mint a világhírű brüsszeli csipke. Azt meg kell jegyezni, hogy ezt szakértők mondták, mivel hogy jómagam csak gyönyörködni tudok az effélében, szakértelmet azonban nem vindikálok...)

Kiderült, hogy a háziipar felé kell fordulnia mindenkinek, aki hisz és bízik a hasábjainkon annyiszor felvetett gondolat életképességében, nevezetesen, hogy munka- és jövedelmi lehetőséget kell teremteni a falu számára a meddő téli hónapokban. Kitűnt, hogy a háziiparnak ebben a vonatkozásban felülmúlhatatlan jelentősége van. Az a háziipar, amely tanulatlan és szervezetlen mélységekből botorkált ki a faluból, a legteljesebb kereskedelmi tájékozatlansággal, csak úgy toronyirányt, amerre a nagyváros kéklett, – egy-kettőre bevonult a legfényesebb kirakatokba, százezres, majd milliós export-tétellé avanzsált.

A szerény kezdetből aranybánya lett, aranybánya, amelyből profitált a külföldi kereskedő, a külföldi importőr, a hazai exportőr, néhány élelmes belföldi üzletember. Azok, akik a két kezük, a két szemük nehéz munkájával, ösztönös, játékos, napfényes érzéseik teljességéből napfényre hozták a „kincset”, robotoltak, vakoskodtak, fillérekért görnyedtek hétszámra. Nagyon jól tudjuk, hogy a kezdeti éveknek voltak nagyszerű, önzetlen munkásai, elég, ha megemlítjük példaképpen az Országos Magyar Iparművészeti Társulat tevékenységét. A háziipar azonban ma már nem zsenge falusi baba képében tipeg a nagyváros aszfaltján: önálló, öntudatos és hatalmas intézménnyel állunk szemben, amelynek biztosítani kell a jogállását, be kell határolni jogos érdekköreit, ki kell építeni számára a további fejlődés egyenes és minél biztonságosabb útját.

Nem elég – ez a legfontosabb – amit eddig háziipari téren produkáltak. Meg kell adni az anyagi és szellemi lehetőségét a további kutató munkának. Igen, kedves olvasó, fel kell kutatni, istenhátamögötti kis faluk meghitt csendjében kell hallgatózni, szemlélődni, távoli görbe hegyek között, a tiszta szobában kivallatni az Örzse nénit, amíg eljut az ember a nagy kincshez. A mi szemünkben kincs. Ott kinn, egymás között: kedves, játékos hagyomány, legtöbbször nem is gondolnak arra, hogy pénzt ér, amit tudnak.

A háziiparnak sosem szabad az iparszerűség, a futószalagon való termelés ingoványába tévednie.
Meg kell találni a méltányos és okos demarkációs vonalat, amely elválasztja a háziipart a kisipartól, A jövőben ne vonhassák felelősségre tiltott iparűzés címén a falusi embert, aki a kosárfonó tanfolyamon kitanulta ezt a háziipart és gyakorolni kívánja. Magyar háziipari termékekkel ne ismétlődhessék meg külföldön az alákínálás, ne ronthassák le e termékeink hírnevét gyári svindlivel, de főképpen ne küszöbölhessék ki a háziipart az üzletet jelentő területekről, amelyeken érvényesülése és fejlődése a köz javára nagy léptekkel haladhatna előre.

Nehéz és bonyolult feladatra vállalkozott vitéz Keresztes Fischer Ferencné, amikor a Magyar Háziipari Központ élén ennek a nagyszerű és megragadó eszmének a szolgálatába állt. A belügyminiszter felesége nem reprezentatív díszszerepre adta a nevét. A mindennapi, gondokkal és problémákkal teljes munkában annyi szeretettel, annyi törődéssel mélyed el, hogy az ilyen lélekkel és ilyen áldozattal végzett munkának az eredménye felől nem is lehet kétség. Van valami megható abban, hogy száz és száz, talán ezer és ezer kis faluban, ahova a megszervezett és önállósított háziipar hozza meg a gazdasági erősödés mind dúsabban csörgedező pengőit, áldani fogják ezt a nagyszerű magyar asszonyt, akinek talán a nevét se tudják, de a jóságos, felemelő, bátorító kezét érzik…