|
Asszonyok költőkre emlékeznek
A már számon is alig tartható sok férfi után, akik mind szükségesnek látták a nyilvánosság előtt eldicsekedni Ady Endrével való ismeretségükkel vagy kapcsolataikkal, most megszólal a nő is, hogy világ elé tárja a költő változatos szerelmi életének egy epizódját, amelynek ő volt a hősnője.
Dénes Zsófia elég terjedelmes könyvben elmondja nekünk szerelmét Adyval, menyasszonyságát s a jegyesség felbomlását. Elmondja olyan leplezetlenséggel, amilyet csak megtűr a nyomtatott betű s nem egészen eltitkolt büszkeséggel. Úgy néz vissza erre az élményére majd egy negyedszázad távlatából, mint életének kivételesen szép szakaszára.
A fiatal asszonyban volt jócskán idealizáló hajlam, ő a férfit csak a költő glóriáján át tudta látni. Erre szükség is lehetett. Ady a szerelemben nem volt idealista, hűség, felelősségérzés még mint fogalom sem igen szerepelt elgondolásaiban, jogot érzett minden nőre a világon. Inkább szerettette magát, mint szeretett, örült, ha anyáskodtak vele, babusgatták, bajaiban sajnálgatták.
Lekötni magát egy nőhöz nem akarta és nem is tudta, egy folyamatban lévő szerelmi kapcsolat nem volt neki akadály a legvadabb tobzódásokra más nőkkel, akár a legalantasabb minőségűekkel is. Erről bizonyító adatokat olvashatnak Dénes Zsófia könyvében azok, akik a költőt nem ismerték. Barátai már ekkor is tudták ezt, mert ő nem volt diszkrét, szeretett női ügyeivel eldicsekedni, olyanokkal is, amiket jobb lett volna elhallgatni. Ebben bizony cinikus is volt.
Hogy Ady akarta-e komolyan a házasságot? A legvalószínűbb az, hogy hol akarta, hol nem akarta. Kívánta is, félt is tőle, mint minden kötöttségtől. Levelei, melyeket Dénes Zsófia közöl, tele vannak szerelemmel, de ilyen leveleket másoknak is írt - az ő levelezésében, ha barátságról, szerelemről írt, gyakran volt világosan érezhető túlzottság.
Szerette Zsófiát, de a maga módján s ez a mód nem volt azonos egy normális vőlegényével. Tudatosan csak a könyvben elmondott tényekre támaszkodom, de ezekből is láthatjuk, hogy nem nagyon sürgette a házasságot, alig tett valamit az akadályok elhárítására s halogatta a szanatóriumba való vonulást, amit Zsófia - nagyon okosan - az esküvő előfeltételéül követelt. A jegyesség felbontását elég egykedvűen fogadta.
Ez a magatartás nagyon jellemző a világban és önmagában bizonytalan lényére, a benne élő örökös belső ellentmondásokra. Emberileg nézve Zsófia jól járt a házassági terv meghiúsulásával. A szerelemből lassankint jóbarátság lett s ez ő rá nézve jobb volt, mint egy házasság, amely talán kielégítette volna hiúságát, de bizonnyal boldogtalan lett volna. Így az egész élmény megmaradhatott szép emléknek, amely mint könyvéből látjuk - ma is szép neki.
Az egész olyan, mint egy szerelmi novella, a szereplők valóságos regényhősök, vagy talán inkább színpadi alakok. Való igazság, ami velük történik, de nincsenek egészen a valóság síkjára állítva. Inkább az irodaloméra. Emberi hitelük megvan, de írói hitelük nem tökéletes. Zsófia ma is úgy áll az elmondott dolgokkal szemben, mint annak idején, vagy huszonöt év előtt, nem nézi őket távlatból - ez is fínom, de észrevehető elrajzolásokra vezet.
Ez bizony így volt. Anyós és menye között a családokban nem szokatlan az ilyen rossz viszony. Lélektani alapja ebben az esetben is a kölcsönös féltékenység volt. Az Ady-család nagyobb részre tartott számot Adyból, mint amennyit a fiatal feleség hajlandó volt átadni. Senki sem mondhatja, aki érintkezésben volt a szereplőkkel, hogy az Adyak, ha a költő kedvéért igyekeztek is fenntartani a jóviszony külsőségeit, szerették Csinszkát.
Ez persze, sajnálatos volt, a költő nem egy régi barátját kínos helyzetbe hozta és legalább is akkora része volt a hagyaték körüli keserves perek előidézésében, mint az anyagi érdeknek. Voltak, akik próbáltak közvetíteni, köztük egy ideig magam is, de olyan elmérgesedett szenvedélyekkel kerültem szembe, hogy minden jóindulatú békeszerzés kilátástalannak mutatkozott s nem lehetett mást ajánlani, minthogy a bíróságra bízzák a dolgot.
Ami a dolog anyagi aspektusát illeti, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Boncza Miklóstól igen tekintélyes készpénz-örökség maradt leányára, Csinszkára és ez rövid idő alatt elúszott. Csinszka is költött belőle, lakást rendezett be, kiruházkodott, de nem lehet mondani, hogy túlzott fényűzéssel. Legnagyobb részét Ady úsztatta el tőzsdén, szerencsétlen spekulációkkal. Az özveggyé vált Csinszkának a gazdag örökségből nem maradt egyebe, mint a semmit sem jövedelmező, csak kiadásokba kerülő Csucsa.
Ez nem tudott szép megadóan átalakulni kedves jóbarátsággá, a szakítás után csak gyűlölet maradhatott belőle. Akármilyen volt az Ady utáni Léda, megcsúnyult, megrokkant, durva, gonosz - és mi minden még? - szánni kell, nem elítélni. A nagy szerelmi csatában ő volt a vesztes, megveretett, megaláztatott, kifosztatott. Bizonyára voltak lelki értékei, ezekből nem maradt, csak a boldogtalanság. Bőven megfizetett azért, hogy Adyval szerették egymást. Nem szabad követ dobni a sírjára. Mindez azonban súlytalannak, csaknem pletyka-anyagnak tűnik fel, amivel talán kár is volt ilyen hosszasan foglalkozni, ha utána elolvassuk József Jolán könyvét, öccsének, József Attilának életrajzát. Ebben is költőről van szó, a mai kor egyik legnagyobb magyar költői tehetségéről, de milyen más dolgairól! Nincs itt szerelmi játék, de sors van, emberi sors, a legmélyebben megrendítő, amiről valaha is tudomást szerezhettünk.
És nincs szó irodalmi beállításokról, hangulati hatásokról, írói szépelgésekről sem. József Jolán nem akar mint író bemutatkozni, semmi mást nem akar, mint elmondani, a tényekhez híven ragaszkodva, azt az életet, melyet öccse, Attila vele együtt élt, azokat a környezeti hatásokat, amelyek között a fiatal költő formálódott, azokat a szenvedéseket, amelyek előidézték vagy sietteték katasztrófáját, a magyar irodalomnak bizonyára legsötétebb személyi végzetét.
Konok elszántsággal dolgozik, ami éppen akad s ha semmi sem akad, együtt éhezik gyerekeivel. Egy anya-állat módjára szereti őket, gyöngéd és jó hozzájuk, de néha hisztériás düh fogja el és ilyenkor kicsi okért rettenetesen elveri őket. A két kislány és a kisfiú egymás kezébe kapaszkodnak, az összetartozásnak, a cinkosságnak valami különös érzésével, amely megmarad bennük mindvégig.
Szörnyű éhezéseken mennek át, néha, ha anyjuk jobb keresetre tesz szert, kicsit enyhül a nyomoruk, majd újra meg újra visszaesnek, hol van valamennyire rendes lakásuk, hol tömeg-kvártélyokban bújnak meg. A gyerekek az utcán, a Ferenc-téren csavarognak a többi ferencvárosi Ťsrácokť társaságában. Még alig látszanak ki a földből és már segítenek anyjuknak, az utca hulladékaiból felszedik, ami valahogy ehető, a kis Attila télen szeneskocsik után kullog és összeszedi a lehullott széndarabokat. Ezzel fűtenek, vagy valami kerítésről, épülő házról leemelt deszkadarabbal.
A kis Attila egyszer-egyszer megállítja az utcán a járókelőket - bácsi, egy kis kenyérre valót. Ahogy mindezt konkrétül, megtörtént jelenetekben elmondva olvassuk, borzadás és szánalom fog el. Nem Dosztojevszkij-képek ezek. Dosztojevszkij mégis csak irodalom, amit elmond, az szimbolizál valamit. József Jolán csak egyszerűen, tárgyszerűen elmondja az eseményeket, nem gondolva másra, mint a történt dolgok pontos és hű reprodukálására. Ezért hatnak olyan erősen.
De tény, hogy a gyerekeken s elsősorban Attilán nem fogott a testileg-lelkileg szennyes környezet, a nyomor erkölcsi fertőzete. Nem esett bele soha a legalsóbb proletár-réteg fiainak szinte törvényszerű romlottságába, a lelke nem fásult el, gyermeki vidámságát, játékos kedvét, fantáziáját nem fojtotta el az éhezés, a sok megalázás, tiszta maradt, mindig ő maga.
Nagyon sokat szenvedett, szegény kis fiú, de a szenvedés nem torzította el lényét. Az életrajz úgy mondja el, mint valami magyarázatra nem szoruló dolgot, hogy ő maga, a könyv szerzője, egy külvárosi mozi cukorka-árusa, majd jegyszedő-leánya mégis csak elvégezte a négy polgárit és hivatalba került, Attila pedig szintén polgáriba járt s később, mikor az Isten egy kicsit - Attilának nagyon kicsit - felvitte dolgukat, különbözeti vizsgával gimnáziumba került s az érettségit is letette, egyetemre is járt.
Az Attila példája a tehetség felfelé haladó erejének bizonyító esete volt. Nem az a fontos, hogy már egészen kis fiú korában rakásszámra írta a verseket, ezt nem egy más gyerek is megteszi, mint valami furcsa játékot. Attila is csak játszott kisfiú korában a versekkel, csakhogy nála ez a játék - sok játékkal van az úgy - életreszóló ügy lett, mert versek írására volt predesztinálva. A fontos az, hogy tűzön-vízen át megőrizte önmagát, a szellemi és erkölcsi integritását. Ezt meg lehet bámulni. Az igazi tehetség erkölcsi megtartó erejének gyönyörű és vigasztaló példája ez.
Hogy ezeknek a gyermekkori élményeknek volt-e és mekkora része volt idegrendszere későbbi felbomlásában, az elmekórtani kérdés, Bak dr., az orvosa, egy, a könyvben közölt jelentésében azt mondja, hogy bizonyára volt. Hogy az apai örökség és a szenvedés beléoltott bizonyos csirákat, melyek később katasztrofálisan kifejlődtek, hogy valami praedispositió volt benne talán már embrionális életéből is, azt laikusan is sejteni lehet.
A közönséggel érintkezést nem tudott találni. (Most, halála után kereste fel a közönség, verses könyve szépen fogyott, életrajza még szebben - szinte sablon ez már.) Sikertelensége sokszor már önmagában is kételkedővé tette, pedig erősen hitt költő voltában. Mindezek mögött azonban volt egy belső, lényében rejlő meghatározója sorsának: nem volt tájékozódó képessége az élettel, társadalommal, a világgal szemben.
Ahogy gyermekkorában lelkileg külön állott proletár-környezetében, nem olvadt bele, úgy nem tudott belekapcsolódni az irodalmi életbe sem. Nem volt meg benne az a fegyelem, amely az életben való boldoguláshoz kell, folyton - praktikus értelemben kell ezt felfogni - hibákat követett el önmagával szemben. Minden gyakorlati dologban az a gyermek maradt, aki egykor a Gát-utcában futkosott, az egész lénye kisfiús volt, kedves, bájos és magával tehetetlen. A tájékozódási érzék e hiányát verseiből is könnyen ki lehetne analizálni.
Biztos állás, havi fizetés volt az álma, de mikor bejuttatták egy állásba, hamarosan otthagyta, az életrajzi könyvben olvassuk, olyan indokolással, amely vagy kitérő válasz egy kellemetlen kérdésre, vagy gyermekes naivitás. Nyilván a hivatali fegyelem elől menekült el, ez nem volt nekivaló. Csak versek írására született, semmi másra. Ez pedig a mai élet-berendezés mellett nyomorgást jelent. Valószínű, hogy ebben idegalkatának valami eredendő abnormitása is nyilvánult, az, amiből aztán schizophreniája fejlődött ki.
Az eszmék világában való állhatatlan ide-oda kapkodása, sehol megállni nem tudása is itt gyökerezik. Szóval nem életkörülményei tették idegbeteggé, hanem lappangó idegbetegsége alakította életkörülményeit. Ezek persze feltevések, amelyek nem enyhítik a mély elszomorodást, hogy ilyen tehetséget így el hagyott kallódni ez a világ. Mindnyájunknak oka van egy kis lelkifurdalást érezni. |