|
Kosztolányi, a tanulmányíró
"Lenni, vagy nem lenni"
Most a betévedt olvasót játszotta. Költők rajongóját. Csodálkozott, dicsért, ámuldozott. Odalépett a tömött könyvsorokhoz, kihúzott egy zöld vászonba kötött könyvet. "Shelley..." mondta. És kezdődött a mutatvány. Úgy mondta ezt a Shelleyt, olyan különös, izgatott "s"-sel, olyan lobogó "l"-lel, hogy a két mássalhangzóban benne volt a nyugtalan, szabadságvágytól fékezhetetlen, széparcú költő, benne volt a nevében minden: az öngyilkos feleség, az itáliai, utolsó évek és a halál a tengeren.
Letette a Shelley-kötetet az asztalra és a könyvsorok sűrűjébe nyulva más könyvet húzott elő: Verhaerent. Megint hangosan szólította a költőt, s megint összes verseinek ízével mondta a nevét: a szélhez írt strófákkal, a zarándokló fákat idéző sorokkal, a halott katonákat költögető rímekkel. Majd harmadik könyv került a kettő mellé: George. És franciák: Baudelaire, Heredia, Laforgue. Huszonhét kötetet halmozott így a közeli asztalra, rendetlenül rakott, ingadozó tornyot. Miért mondtam el ezt az estét? Az emlék jelentéktelen. Egy módszert akartam jellemezni; Kosztolányi Dezsőét. Ha ő kapja a feladatot: az olvasó előtt felnyitni egy halott írótárs összegyüjtött tanulmányait, - így oldja meg, a testi valóság-idézés, a "kancsal emlékezésť érzéki élményeivel. Még Pázmány Péterhez is, ihletőül, valami tapinthatót keres: "A Budapesti Egyetemi Könyvtár egyik termében ereklyeként őrzik Pázmány Péter bíborosi kalapját.
Minap, amikor ott jártam, kezembe vettem ezt a több mint háromszázéves föveget... Elképzeltem a főt, melyben százada egyik legnagyobb szelleme lakott..." Ha Széchenyi Istvánt akarja elemezni, autóba ül, Cenkre rohan, mély lélegzetet vesz a szobában, ahol minden úgy van, amint Széchenyi István hagyta, - "leheveredtem a széles, piros bőrdivánra s félig hunyt szemhéjaim alól kémlelem ezt a környezetet, melyet ő is látott, a színpadszerű emelvényt, ahol bizonyára benső barátjaival vonult félre, s elgondolom, hogy a mindenhatóság micsoda érzete tölthette el e kastély urát..."
Ezeket a kisebb portrékat is inkább magának rajzolgatta, vagy némi öncsalással egy képzeletbeli olvasónak. Úgy írt írókról, lelkesen és inycsiklandozón, mint aki végül át akarja adni az ízeket és élvezeteket, amelyeket a világtól elorozva eddig magának tartogatott. S amíg írt, mintha némi kétség bántotta volna, hátha az olvasók elszoktak már ezektől a nemes ízektől... - ezért a lelkesség és a jelzők ragjaiban ezért a bőven szórt felsőfok. De hogy ez alapjában kissé egyhangú muzsika, nagyon jól tudta.
Koronatanui annak, mit vállaltak nálunk hajdanán azok, akik az írásnak szentelték életüket." Szép zenei befejezés, hatásos vég, - nem több s nem más, igaz. De ez a koronatanu milyen határozott vonórántás. S hogy villognak Kazinczy felett a szeretet és a szerető gúny fényei: "Élete irodalom volt, irodalma élet. Egyik lányát Ifigéniának keresztelte, a másikat Eugéniára, a harmadikat Tháliára. Összetévesztette az életet az irodalommal, s az irodalmat az élettel."
Azokban az években írta ezeket a rajzokat, amikor a Számadás verseit. Akár a versekből, órákig idézhetünk tanulmányaiból is formás, nyílsuhogású mondatokat. Pákosztosságra csábítanak. Nem lehet elhallgatni, amit például Széchenyiről ír. "A lángelme nem is képesség, hanem hiány és elégtelenség, halhatatlan vággyal." Tudjuk, honnan fúnak ezek a mondatok; honnan kerül ide a sok szerencsés szó, az állandó éter-részegség, a tömörség és a láz, a formán a felfeszíthetetlen zárak.
Balassáról, Pázmányról, Bessenyeiről, vagy Csokonairól, Kazinczyról, Vörösmartyról szólván valóban Balassáról, Pázmányról s Bessenyeiről ír, s ezt olyképpen teszi, hogy leplezés és takargatás nélkül csak az író érdekli s nem az írása. Igaz, hogy az írókra írásaik miatt figyel, de igazi bemutatásra csak az írót tartja végül méltónak. Érdekel valakit a magyar írók hajviselete?
Balassának gyapjas körhaja és szénfekete bajusza volt, Pázmány szakálla spanyolvágású, Gyöngyösi ifjúkori képe domború homlokú, csigáshajú férfit mutat; Bessenyeiről sokáig azt hitték, hogy szösz-hajú, allonge-parókás gárdista, csak újabban tisztázódott, hogy Akadémiánk Bessenyei-portréja az író egyik barátját ábrázolja.
Mindezekben a leírásokban Kosztolányi remekel; ugyanígy megtudjuk ruhaviseletüket, szeretőiket, testi fogyatkozásaikat, ki ivott közülük tokaji szüretelésű bort, s ki szekszárdit; lila tintával, vérrel, vagy sárgásbarna lével rótták-e verssoraikat, ki halt meg huszonhat s ki nyolcvannégy éves korában, merre jártak, milyen idegen nyelveken beszéltek, hány könyvük volt.
Csak azokról a könyvekről hallunk keveset, amelyeket éppen hőseink írtak; a mű meredekebb ösvényei felé nem kerülünk, csipkebokrokat járunk körül, amelyek nem gyulladnak ki. A Balassa-tanulmány tíz rövid fejezet; ezekből hét a férfival foglalkozik, egy a költővel, kettő a tájjal. A kuruc versek közül csak azoknak címét közli, amelyek "életrajzi" szempontból érdekesek, szóval amelyeket Thaly Kálmán írt.
A Gyöngyösi-portréhoz főleg két palettáról keveri a színeket: a Murányi Vénusz előszavából s a Porából megéledett Phoenix utószavából. Miért éppen az előszóból és az utószóból? Mert a tanulmányíró-elbeszélő itt több életrajzi adatot talál, s a választott módszer szerint ezek jellemzőbbek is a műre, mint maga a mű. Természetesen nincs mindig így. Petőfit a Szeptember végén soraiban keresi, s itt valóban csak a versről esik szó; de nem tagadhatom, hogy az ilyen részletes vers-elemzés számomra úgy eltorzítja a verset, mint a háromszázszoros nagyítás a hajszálat.
Körülnéz és mindenekelőtt a táj ragadja meg, a valóság és a világítás, mindaz, ami tapintható és leszakítható, (le is szakítja, idézetként lepréseli); azután szóbaáll az emberekkel, faggatja őket, frissen, otthonosan mozog közöttük, tájszavakat és ételsorokat firkant jegyzőkönyvébe s félóra mulva olyan jólértesült, mint a nagyon gyakorlott ujságírók. Tudja, hogy Kazinczy maga készítette tintáját és Madách dolgozószobájában tekeasztal volt, a falakon angol metszetek lógtak. De ilyen könnyen megadná magát egy táj?
Az Édes Anna vagy a Pacsirta másra tanít. Ne szépítgessük: állandóan azt érzem, hogy Kosztolányi nem olvasta ronggyá azoknak az íróknak munkáit, akikről ír; vagy úgy ír róluk, mintha inkább előszavakba, régi levelekbe, pletykákba lapozott volna bele, s csak legvégül Pázmány prédikációiba, Széchenyi naplóiba, a Magyar Századokba vagy Bessenyei kiadatlan kézirataiba. Meglátogatta az írókat, barátkozott velük, közben gyors, fürkésző tekintettel lecsapott a felötlő érdekességekre, - ezért a sok idézet!
De sokszor éppen a lélek, a szellem, az igazi hőfok, a mély geológiai rétegződés maradt feltáratlan. Mennyi ötletet röpít fel, jó ötleteket, szellemes ötleteket, elevenbe vágó jellemzéseket. S mennyi ellentmondást halmoz, de nem termékenyítő ellentmondásokat. Hogyan is termékenyíthetnének, amikor Kosztolányi rögtön továbbsiet. Már nincs is itt, tovább ragadta őt egy Cook-autobusz; és a rohanás szelétől meglegyintett táj árván néz utána. Olvasta, persze hogy olvasta íróit. Értük, miattuk élt, minden izgatta, ami írás s ami magyar; és csak ez izgatta őt.
De gyorsan olvasott, futva kellett olvasnia, a félbenhagyott tanulmányhoz talán éppen egy tégla hiányzott. Az élmény nem rakódott le mészként a csontjába, az idegen íz csak éppen végigrohant erein, mint az orvosságként felszippantott nitroglicerin, amelynek ereket tágító hivatása van, s a bőrben-agyban enyhe részegséget, múló forróságot loccsant szét. Az olvasmány csak agysejtjeihez kötődött, s ez a leglazább kötés; a kábítószerek és a könnyű bódulatok kötése.
Lelkes, elámult szavakkal számol be arról, amit látott s hallott, híradásából a friss élmény forrósága csap felénk. A sajtóbemutatók hangulata ez; de nem látjuk s nem is tudjuk elképzelni ezeknek a csodáknak és könyveknek "hétköznapjait"... Térjünk vissza első képünkhöz: Kosztolányi ezekben az írásokban kissé az utazó marad. Olyan utazó, aki félórákra száll partra, ha eljut egy-egy szigetre; de soha nem marad a sziget foglya.
El kell olvasnunk Kosztolányi állásfoglalását, ezt a bátor kiállást minden donkisottizmus ellen és a hitvallást az írás mellett, ezt a gyulladt vallomást, s a szerető szavakból nemcsak Arany Jánost ismerjük meg, de a fékezett izgalmakból és a pillanatnyi elrekedésekből Kosztolányit is. A nagy vallomások ritka pillanata az ilyen írás: egy író felemeli sisakrostélyát és megmutatja arcát, festék, hetykeség s minden más kendőzés nélkül, abban a komolyságban, amely már a végső vallomások és ítéletek szárnysuhogása.
Azt a kecses formát, amit például Greguss Ágost írói arcképeiben csak ólommal tudott megtölteni és vaskalapossággal szétrepeszteni. "Ahhoz, hogy egy remekmű (- vagy mondjuk egyszerűen: mű -) létrejöjjön, könnyűség és könnyelműség is kell" - írja ezekben a tanulmányokban valahol Kosztolányi. Ilyen könnyű és felelőtlen, remek apróságokat kaptunk ezzel a könyvvel. Az íróhoz méltó, jellemző és részegítő Kosztolányi-kötetet. |