Szívbemarkoló szomorú hírt röpített világgá egyik nap a rádió: meghalt Énekes István olimpiai ökölvívóbajnokunk. Az nem lehet, az lehetetlen - gondolta mindenki, aki ismerte a mosolygós, vidámarcú „Csicsát”.
Nehéz is azt elhinni, hogy Te, a magyar ökölvívósport, az egyetemes magyar sport egyik legnagyobb büszkesége, ilyen váratlanul itt hagytad azokat, akik szerettek, tiszteltek és becsültek. Ha nem is állandóan, de néha-néha mégis felhúztad a sok dicsőséget hozó kesztyűket.
Nem régen még gyönyörködhettünk munkádban, országos vasutas bajnok lettél. A Te sportpályafutásod mindig példaképpen fog állni a magyar ifjúság előtt.
Tizenöt éves gyerkőc voltál, mikor 1926-ban először ökleidre húztad a boxkesztyűket. Attól fogva szereted, szinte imádtad azokat és ez a nagy szeretet a legszebb sikereket hozta Neked. Egy éven belül az élcsoportba verekedted magad. Ettől kezdve bíztunk Benned: tudtuk, hogy csillaga leszel az ökölvívósportnak és Te beváltottad a Hozzád fűzött reményeket.
1929-től, mikor első légsúlyú magyar bajnokságodat megnyerted, szinte verhetetlen voltál. 1930-ban, tizenkilenc éves korodban már Európa-bajnok lettél. Vitathatatlanul győzted le ellenfeleidet. 1932-ben elérted minden sportember legnagyobb vágyát: Los Angelesben légsúlyú olimpiai világbajnokságot nyertél, ami egyúttal Európa-bajnokságot is jelentett.
Négy kemény küzdelmet kellett vívnod ezért a bajnokságért. A második volt a legnehezebb. Az akkori légsúlyú kitűnőséget, a később profivá lett Salicat kellett megverned. A nagy harcból Te kerültél ki győztesen. Ekkor már megcsillant számodra az olimpiai bajnokság elnyerésének reménysugara.
A kis „Csicsa” nem engedte el ezt a reménysugarat. Hatalmas küzdelemben verted a döntőben a mexikói Cabanast. Nagy szolgálatot tették hazádnak mikor fejeden babérkoszorúval hirdetett a magyar dicsőséget, midőn a Te győzelmed után távol hazádtól, felcsendült a magyar Himnusz és árbocra szökkent a magyar trikolor.
Ezután nem ültél a babérokra, mint sokan mások. Visszautasítva a leggazdagabb profi szerződéseket, folytattad a küzdelmeket és gyűjtötted a győzelmeket. 1934-ben Budapesten bantam-súlyú Európa bajnokságot nyertél. 1935-ben, az utolsó magyar bajnoki győzelem után helyet adtál az ifjúságnak.
Győztesként távoztál a sok dicsőséget hozó ringből. 1929-től 1935-ig szedted össze azt a dicsőségkoszorút, amely ma kihűlt testedet övezi. Nagy munkát végeztél, hiszen több mint 300 mérkőzésed volt. Harmincötször kaptál helyet a magyar és százszor a Budapest válogatottban.
Mindig megálltad a helyed. Hatszor voltál magyar bajnok. Nyolcszor Budapest bajnok és végül elnyerted a Magyar Ökölvívó Szövetség örökös bajnoki címét. Nyugodtan nézhetsz vissza pályafutásodra, páratlanul tüneményes pálya ez.
Most, hogy elkezdted a fiatalokat tanítgatni, új pályára léptél, de ezen, sajnos, már nem tudtál végighaladni: elragadt a halál. Utolsó utad éppen olyan dicsőséges volt, mint az olimpiáról való hazatérésed. Elkísért mindenki: feljebbvaló, jó barát. régi ellenfél egyaránt. Signum Laudis-szal ékesített tested felett meghajoltak a zászlók. A teljes elismerés tudatával távozhattál a földről.
Énekes István, Isten veled.
