Nagyobb mélységből már csak a mentőharang hozhatja felszínre a matrózokat. Ezzel dolgoztak az amerikaiak, mégpedig teljes sikerrel. A mentőharang a régi búvárharanggal tart távoli rokonságot, de mai alakjában inkább „búvárkazán”-nak nevezhetnők, lévén az egész 5-6 méter magas. 3-4 méter átmérőjű, 10 tonna súlyú, vastag acélfalazatú, emeletes kazánszerű alkotmány.

Felső részében - az „emeleten” - tartózkodik a mentőszemélyzet és itt vannak a harang működtetéséhez szükséges gépi felszerelések is. Az emeletről vízhatlanul csukódó csapóajtó és hágcsó vezet a harang alsó részébe, a „földszíntre”, melynek fenekét szintén csapóajtó zárja el. Ezt a kamrát fel- és leszálláskor tengervíz tölti ki.

A harangot kábelen bocsátják le a mentőhajóról a tengerbe és búvárok irányítása mellett pontosan az elsüllyedt tengeralattjáró zárt fedőlapjára illesztik. Most a harang parancsnoka sűrített levegővel kiszorítja vizet az alsó kamrából, mire a harang, a víznyomás hatása alatt, mint valami óriási pióca, elválhatatlanul rászívódik a tengeralattjáró tetejére.

Ekkor a fedőlapot kinyitják és a tengerészek a belülről megemelt csapóajtón keresztül előbb a „földszintre”, majd onnan az „emeletre” kerülnek. Ha az emelet annyira megtelt, hogy több embert már nem vehet fel, az alsó rekeszbe ismét vizet bocsátanak, mire a harang elválik a tengeralattjáró testéről és a mentőhajó emelőrúdjának felgombolyodó kábelén a felszínre emelkedik. Aztán újra lebocsátkozik és ezt addig ismétli, míg csak valamennyi embert ki nem szabadította a tengeralattjáró belsejéből.

Ujabb kísérletek

A „Squalus” 80 méter mélységben feküdt a fenéken; ezzel a mélységgel és a velejáró hatalmas (nyolc atmoszférás) víznyomással a buvárkazán, meg az azt vezető búvárok még megküzdhettek. Ám, ha a hajó még tátongóbb mélységekbe süllyed (mint a „Phénix” ), akkor már ez a módszer is felmondja a szolgálatot.

A feltalálók azonban nem nyugszanak és egyik ötletet a másik után vetik fel, egyik készüléket a másik után próbálják ki, hogy még ilyen, reménytelennek látszó esetekben Is megkíséreljék borzalmas tömegsírjukból kiragadni a halálraítélteket. Ilyen alkalmatosság – sok egyéb között – a képünkön bemutatott olasz készülék, a mentőhenger.

Nyomásálló hengeralakú tartály ez és egy ember fér el benne (a képen a középső henger). A készüléket a búvárhajó, testéhez erősítve mindig magával viszi, olymódon, hogy veszély esetén a menekülő minden különleges felszerelés és nehézség nélkül átbújhat a hengerbe.

A többi henger arra szolgál, hogy a mentőhengert a tenger színére emeljék. A szerkezetet a búvárhajó belsejéből egyetlen fogantyúnyomásra kioldják, mire az lassan felszáll, de egy kábel révén állandó összeköttetésben marad a tengeralattjáróval.

Odafenn a henger utasa átkerül a mentőhajóra, a tengeralattjáró pedig visszahúzza az üres hengert és legénységének következő tagját küldi fel. Ilyen módon a mentőhenger aránylag rövid idő alatt, az egész személyzetet „felliftezi” a tenger fenekéről.

Beválik-e ez a megoldás, vagy sem: azt majd a gyakorlat mutatja meg. Annyi bizonyos azonban, hogy a tudomány és a technika szakemberei, a mostani hármas szerencsétlenség ösztönző hatása alatt, még az eddiginél is nagyobb erőfeszítést fognak kifejteni, hogy az elsüllyedt búvárhajó ne lehessen többé legénységének rémséget acélkoporsója.