Horthy Miklós és kora

Vajjon mivel fogja kezdeni a jövendő histórikusa nemzetünk történelmének azt a fejezetét, mely ezt a címet viseli? Vajjon mivel jellemzi majd bevezetésként ezt a korszakot, amely húsz évvel ezelőtt kezdődött? Egy történelmi korszak egészét, így elejét is a vége határozza meg. S ez nem paradoxon. Egy fejlődés lényege csak a maga teljében ismerhető fel; lehet mondani, csak akkor állapítható meg, hogy mi kezdődött, mikor az teljesen kibontakozott. Helyes történelmi kép egy történeti szakaszról csak visszatekintve alkotható. Ez a korszak pedig még távolról sem ért véget.

S éppen most, mikor annyi titkot rejt az idő vajudó méhe, amikor beláthatatlan jövendőbe, el sem képzelhető mustrákra bonyolódik az a szövedék, melynek egyik szálacskája hazánk sorsa, amikor nincs ember, aki megmondhatná, milyen uralkodó eszmék, milyen szociális és gazdasági állapotok, milyen államközi viszonyok, s milyen új térképek merülnek fel a jelen dühöngő vulkánjából: ki látná végét Magyarország eme korszakának? Hasztalan töprengünk hát azon, mit fog elébe bevezetésként írni az utókor, hogyan fogja a nagy egész összefüggésében elhelyezni és azon lemérni, miben látja majd lényegét, irányát és jelentőségét.

De afelől teljes biztonsággal meg lehet győződve a kortárs, hogy lesz egy ilyen című fejezet, hogy a jövő histórikusa is megállapít nemzetünk történetében egy korszakot, mely Horthy Miklós nevével neveztetik, mert teljes egészében elválaszthatatlan személyétől, minthogy annak döntő tényezője. Ez egyre világosabban bontakozik ki már a kortárs előtt is, aki pedig mindig kevesebbet tud saját koráról, mint az utókor, mely előtt a rejtett források is megnyílnak.

Az utókor talán látni fogja, hogy e korszak eseményei és a bennük mutatkozó tendencia, az őket irányító akarat és célrendszer még sokkal inkább a Horthy Miklós személyéhez fűződik, mint ahogy máris látjuk. Ezzel pedig nem csekélységet mondunk. Ezzel azt az elháríthatatlan benyomást állapítjuk meg, hogy ez a férfiú nem puszta díszül áll ott a történet valódi aktorai között, hanem egyenesen ő a főszereplője a nagy drámának a változó alakok között. Ennek a korszaknak két igazi hőse van: a magyar nemzet és kormányzója.

Pedig ez nem jár együtt méltóságával. Alkotmányunk és a jogkörét szabályozó törvények inkább az ellenkező szerepnek kedveznek. Arra hajlamos egyéniséget könnyen csábítanának a puszta reprezentáció kényelmére. Ám a nagy egyéniségnek a keret csak meder, a szabály csak eszköz. És Horthy Miklós, anélkül, hogy más, korunkban gyakori eszközökhöz folyamodott volna, e keretek és szabályok között is urává vált nemzete életének.

Van a magyar nyelvnek egy szava, az országlás. Ez a szó nem az uralkodást jelenti, csak társulhat vele, de el is válhat tőle. Az országol, aki valóban élén áll az országnak, vezeti, irányitja. Kormányozza. Ezzel együttjár természetesen, hogy fölötte áll az országnak, a helyzeteknek, az embereknek, hogy tulajdona az a természetes fölény, mely fölébe emeli viszonyaiknak, azoknak nem részese, azokba nem bonyolódik bele, hanem országol mindezek fölött magasan és magánosan, minden személyi kapcsolattól és érdektől távol, egyedül a nagy egész, az ország érdekére nézve, mintegy annak őrlelkeként, azzal teljesen azonosulva.

Ez, az országló és az ország azonossága, mely - ismételjük - nem jár együtt szükségképen az államfői méltósággal, - hiszen hiányzott nem egy ízben olyanoknál is, kiknek homlokát Szent István koronája övezte, - ez emelte Horthy Miklóst is arra a helyre, melyet nemcsak a törvény lapjain, de nemzete életében és történelemkönyvében is elfoglal.

Akik egykor nagy elődjét, Hunyadi Jánost a kormányzói tisztbe emelték, nem szánták neki azt a szerepet, azt a tényleges hatalmat, azt a valódi országlást, amit ő aztán tényleg birtokolt, igazán a Gondviselés adta jogán, egyénisége jogán, azon a jogon, hogy egy volt nemzetével; ő volt a nemzet őrlelke. A jövő histórikusa fogja csak tisztázni az összes szempontokat, melyek Horthy Miklós kormányzóvá választása körül érvényesültek, de meg fogja állapítani azt is, amit már mi is tisztán látunk, hogy az ország valódi vezetőjévé, a nemzet gondviselő urává ugyanazok a személyében rejlő vonások tették, amelyek elődjének áldott nevét is övezik.

Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy azok az emlékiratok és egyéb dokumentumok, melyek csak az utókor histórikusa előtt lesznek ismeretesek, meg fogják erősíteni a kortárs benyomását és sejtelmét igazolni fogják, mikor úgy képzeli, hogy aki e férfiúval szembe állt, nemcsak az erős, kemény, határozott egyéniség, nemcsak egy következetes és célratörő akarat, nemcsak a cselekvésre eltökélt erély és tettrekészség, nemcsak a helyzetek világos felismerésére való képesség és a tennivalók eldöntésére való készség, nemcsak egyszóval egy valódi vezető egyéniség súlyát érezte, melynek természetes varázsa alá került, hanem még valamit érzett.

Érezte azt az elháríthatatlan benyomást, hogy e férfiúban valóban a nemzet szólal meg, e kiváló képességek, ez az imponáló egyéniség egyesegyedül országa érdekeire függeszti tekintetét, minden más vonatkozástól elvonatkozva, s lelkében különös adományként él az ösztön, mit kíván ez az érdek. Ez a személyiségéből áradó varázs adta e férfiúnak azt a természetes tekintélyt, mely magasan fölébe emelte törvényes méltóságának, s juttatta ahhoz a patriarchalis hatalomhoz, melyet semmiféle törvény nem biztosíthat, s mely nemzete sorsát valóban az ő kezébe helyezte.

S kezébe helyezte a nemzet lelkét is. Egy széthasadt lelkű, meghasonlott, pártviszályoktól tépett ország kormányzójává választatott húsz év előtt. A nemzet nem volt egységes s nem volt egységes azoknak a céloknak és módszereknek, annak a politikai felfogásnak a megítélésében sem, melyeket azok a körök vallottak, kiket a közvélemény a szegedi kormány hadügyminisztere és az új hadsereg vezére környezetének tartott. Ám a kormányzó az első perctől kezdve megszabadította magát minden párttól és fölébe emelkedett minden politikai felfogásnak, ezt pártpolitikai értelemben véve, ellenben egyre nagyobb mesternek bizonyult a szó nemes és mély értelmében vett politikában, az országvezetés művészetében.

S amint teltek az évek, a nemzet benső hasadása, fájdalom, nem gyógyult be és ma sem ép ez az ezerszer fájdalmas test, de egyre szélesebben terjedt egy jótékony folyamat és egyre szorosabban forrasztotta össze egy bizonyos ponton a nemzetet: s ez a kormányzójába vetett hit. A választott kormányzó valóban urává vált nemzete lelkének, mert megérezte, hogy egy az vele. Ha semmiben, de ebben egy a magyar nemzet.

Megint csak a jövő történészétől kell irígyelnünk a forrásokat, melyek igazolni fogják, de a nemzet tévedhetetlenül érzi máris, hogy valóban az ő személye volt a pillér, mely megtámasztotta az újraépülő országot, sőt hogy e húsz év alatt nem egyszer egyenesen megmentette az országot, talán a végpusztulástól, amikor a sorsdöntő elhatározás egyesegyedül rajta múlott, amikor valóban kezében volt e sors.

A jövő történészének ünnepi órái lesznek, mikor elmerülhet majd ezeknek az eseményeknek a látványában, részletekben, melyek előttünk el vannak zárva még. Mert ezekben emelkedett Horthy Miklós legmagasabbra. Gyakran önmaga fölé, ki tudja, milyen érzéseket győzve le, miközben a nemzet fiai egymással dúlva lelkiismeretlenül hagyták, vagy tehetetlen aggodalomban szívszorongva várták, hogy döntsön ő, egyedül viselve a felelősség szörnyű súlyát.

Amint multak az évek, a nemzet valamennyi gyermeke, már aki a nemzethez számít, s nem puszta országlakó és állampolgár, állottak bár szembe egymással egy vagy más kérdésben, egyre világosabban ismerte fel, hogy kormányzójukat mélységes lelkiismerete, hivatástudata, országló bölcsessége és erélye, s atyai gondoskodása valamennyiük fölé emelte, arra a pontra, ahonnan mindent átlát és mindent féltő szeretetébe fogad s elfogta a megnyugvás, hogy sorsa az ő kezében s hogy éppen az ő kezében van. A nemzet ezzel lelkében is átadta magát kormányzójának.

Az utolsó években kissé visszaéltek a történeti jelentőség titulusával s napilapjaink bőkezűen adományozták. De voltak az utolsó éveknek valóban órái, mikor Magyarország kormányzójának puszta szava ilyen történeti tett volt és döntő fordulatot adott az eseményeknek. Ez pedig csakis azért állt hatalmában, mert megteremtette nemzetével azt a kapcsolatot, mellyel az ég megáldott bennünket.

Ehhez pedig nem elég a fényes képességek bárminő gazdagsága. Nem lett volna elég a született vezető rátermettsége, sem a hadvezéri babér, az otrantói győző és a nemzeti hadsereg megteremtőjének nimbusza. E sorok írója A magyar nemzeteszmé-ről írott könyvében igyekezett kifejteni azokat a feltételeket, melyek valakit egy nemzet természetes vezérévé avatnak, s nem titkolja, hogy eközben Horthy Miklós példája is előtte lebegett s örömmel látta igazolva általa feltevését, melyre a logika vezette. A nemzet természetes és állandó vezére csak az lehet, ki a nemzet valódi fia s a nemzet ezt érzi is.

Horthy Miklós kormányzónak nem álltak rendelkezésére oly fényes körülmények, mint Hunyadi Jánosnak. Egy megcsonkított és kifosztott, háboruban legyőzött és forradalmaktól széttépett, guzsbakötött és általános rosszakarattól körülvett kis ország hívta el élére, nem a gazdag és hatalmas középkori magyar birodalom. Pályáján nincsenek tehát oly gazdag színek, mint a törökverő hőséén s melyeken lángragyulhat a fantázia; bár az ország határainak kibővülése dicsőségesen fűződik nevéhez, s ez a körülmények közt nem csekély diadal volt. És éppen a körülmények mutatják e szegény kis ország szűkös eredményeit sokkal nagyobb országlási teljesítménynek, mint aminőknek ismeretük nélkül ítélni lehetne őket. Ezek az eredmények éppen a körülmények miatt kimondhatatlan erőfeszítést kívántak.

Mi mindent kellett elhárítani, mi mindent kellett kivédeni, míg csak odáig is eljuthatott, ahol boldogabb országok kezdik a munkát! Ennek az országlásnak legnagyobb teljesítménye, hogy egyáltalában áll az ország. Hogy megőrizte annak a Magyarországnak, a magyarok országának, ami ezer éven át volt, - vagy talán nem is mindig volt. Ma a magyaroké ez az ország. Szabad. Megőrizte lényegét, szellemét, azt, ami magyarrá tette és teszi, ősi hagyományait, életformáját és a maga útját.

Ez az ország önálló, függetlenségét nem engedi, tulajdon céljai vannak és azokat követi, mélységes hittel eltelve, hogy hivatása van Európában, mégpedig nem olyan hivatás, amit rá akarnak erőszakolni, hanem amit ő ismer, hisz és vall ezer év óta. S ez az országlás őrizte és építette meg a nemzet lelkében ezt a hivatástudatot, ezt a szent ragaszkodást szabadsághoz és értük akár az önfeláldozás vállalását. Ezt érezte meg a nemzet, s ezért fogadta lelkében is vezetőjévé törvényes kormányzóját, mert tulajdon lelkére ismert benne.

S itt gondolnunk kell a törzsre is, mely ezt a sarjat hajtotta. Horthy Miklós személye és életműve fényes dicsősége és igazolása annak az osztálynak, melyből származott. Ő is annak a birtokos középnemes rétegnek a fia, mely nagyjában maga a nemzet volt csaknem mindmáig. Ez a réteg tartotta meg a nemzetet a középkorvégi felbomlás idején, az oligarchák és a szolgálatukba álló vagyontalan nemesek önzése és lelkiismeretlensége közepett, ők az idegen királyok nemzetmegsemmisítő politikájával szemben, a török hódítás borzasztó nyomása alatt, az ország teljes kimerültségének ernyedete korában. Ez az a réteg, amelynek olyan volt a helyzet, hogy nem nyulhatott a hatalomért, de elég erős volt a függetlenség, a szabadság, a nemzetiség elkeseredett, szívós oltalmazására.

Ennek a rétegnek az öntudatában élt kiirthatatlanul Attila és szittyáinak emléke, Mátyás király dicsősége és ennek égett szívében olthatatlanul a Rákóczi-élmény. A Horthyak ősei a Rákócziaktól kapták nemesi címerüket, egyikük a fejedelem titkárja volt. De ez az osztály volt az is, amely Babits Mihály megállapítása szerint is, megteremtője és fenntartója volt a magyar kultúrának és irodalomnak, s ezek szellemét is ők adták.

Fiai teremtették meg az egész reformkori irodalmat, sőt magát a reformkort. Ez a réteg tartotta meg a régi Magyarországot és alapozta meg az újat. Ez az osztály apáról fiúra öröklődő hagyományként vette át a nemzeti politika célrendszerét és a sajátos módszereket, melyekkel sajátos körülményeink között e célokat szolgálni lehet és kell; családi hagyományai a nemzeti hagyományok voltak.

S ugyanígy volt a nemzet deákos európai műveltségével is. Az első Horthyak litterátus emberek voltak. Püspök volt köztük s a fejedelem titkárja, kancelláriai jegyző. Majd a megyei életben visznek szerepet és részesek mindabban az érdemben, mely osztályukat megilleti, s melyeket hasztalan ért az utolsó évtizedek sok gáncsa és gúnyja, miket nem is az osztály igazi fiai, hanem az ugyanebben az időben elszaporodó és a felületes szemlélet előtt a valódiakat is rossz színbe vonó álgentryk hívtak ki.

Ez az osztály két csoportra oszlik. Az egyik a dunántúli katolikus nemesség, mely azt a nehéz szerepet vállalta, hogy az uralkodóházhoz hűségben igyekezzen vele szemben megőrizni a nemzetet. A másik a tiszai, párciumi református nemesség, a Rákócziak népe kevésbé hajlékony, merészebb és merevebb. Amaz vágyóbban tekint nyugat felé, emebben erősebb az önelégség érzése, a magamurasága akarata. De egyek a nemzet szerelmében.

Horthy Miklós a Rákócziak népéből származik. De pályája, neveltetése nyugatra vitte, beleoltotta a dunántúli nemesség szellemét is s személyisége egyike az utolsó évszázadban egyre szaporodó szerencsés szintéziseknek. Benne osztályának teljességét szemlélhetjük. S a szemlélőnek valóban az az első benyomása, hogy aki előtte áll, annak a típusnak a remeke, amelyet az egész világ így ismer: a magyar úr.

Megjelenése, magatartása, viselkedésmódja, kedvtelései már magukban ennek a típusnak a jegyeit viselik magukon. Ismerjük a megható vallomást arról az érzésről, ami elfogta a monarchia hajóhadának utolsó parancsnokát, a vérbeli tengerészt, mikor "újra érezte rengeni lába alatt a parancsnoki hidat", de a lótól nem válik meg és nem autón tartja diadalmenetét.

Ám az ismerő típusának mélyebben rejlő vonásait is örömmel ismeri fel az emberek kezelésének módjában, a megnyerő, közvetlen, kedves és mégis természetes fölényt árasztó viselkedésben, melyet az anyagi és hivatali függetlenség, az önkormányzat életében való részvétel tesz hagyományossá e családokban, vagy a nép iránti meleg érzés, mely az osztály személyes és patriárchális gazdálkodásmódjából fakad.

Ilyen örökség az a hivalkodás és póznélküli büszkeség, a született úr biztonsága, a függetlenség természetessége, mely magától értetődőként, ösztönös mozdulattal hárít el minden kísérletet ennek csorbítására, s mely magatartás birtokosa méltán képviselheti az ősiségére, régi dicsőségére és szabadságára büszke magyar nemzetet. Ilyen örökség az a tántoríthatatlan alkotmánytisztelet, melyet évszázadok szívós küzdelme edzett bele e nemzet lelkébe, mert tudja, hogy ezzel lényegét őrzi.

De legfőképen abban az ösztönös kormányzó képességben, politikai bölcsességben és a nemzeti érdek tévedhetetlen felismerésében s a vele járó mélységes felelősségérzetben ismerhetjük fel a hagyományokat, mely vonások a kormányzót a nemzet valódi vezérévé avatták. Ahol megjelenik az idő mulásán is diadalmaskodó kemény, rugalmas, vonzó és tekintélytkeltő alakja, népe szíve megforrósodik, valami édes otthoniasság érzése tölti el. Azt érezzük, amit régesrégen nem érzett a magyar: közülünkvaló székel Budavárában.

S a jövő histórikusa, ha Horthy Miklós és kora vizsgálatába merül majd el, láthat bármennyi nyomorúságot, szorongattatást és veszedelmet, minden bizonnyal örömét lelheti egy nagy, erős, bölcs, nemes és harmonikus személyiség és egy felemelkedő nemzet találkozásában.

Joó Tibor