Mindnyájan tudjuk, hogy a magyar képzőművészet napjainkban milyen válságos anyagi helyzetbe jutott. Ennek okait is jól ismerjük.

Ma ismét ott állunk, hogy újra közönséget kell nevelni művészetünknek. Az államot a létfenntartás nehéz küzdelmei kötik le, de különben is csak az a művészet fejlődhetik egészséges irányban, amelyet a társadalom támogat.

Ezért a legnagyobb jelentőségű az akció, amelyet Horthy Miklósné indított a művészek érdekében. Olyan fényes anyagi eredménnyel járt, amilyenre még nem volt példa művészetünk történetében. Az államfő hitvese olyan rétegeket kapcsolt be újra, vagy először a képzőművészet életébe, amelyeknek módjában áll azt további virágzáshoz segíteni.

De a pompásan sikerült operaházi festménymegjelenítés és a régi Műcsarnok helyiségeiben rendezett kiállítás nemcsak páratlan anyagi, hanem kellőképen alig hangsúlyozható erkölcsi sikert is jelentett, a magyar művészet legjavának érvényesülését. Most a magyar társadalmon van a sor, hogy megmutassa, vajjon a jövőben méltónak bizonyul-e művészetünk magas színvonalához és a kezdeményező nemes szándékaihoz, mert hiszen az első gyors segélynél nem szabad megállanunk.

A kiállítás rendezésénél az volt az irányadó szempont, hogy a tehetség támogatását szolgálja. Ugyanaz, mint az eddigi Nemzeti kiállításoké, függetlenül minden iránytól, minden egyéni és minden társulati érvényesülési vágytól csak jót akart nyújtani. Ezt az elvet következetesen meg is valósították. Még sikerültebben, mint a kassai kiállításon. Mai művészetünk hű keresztmetszetét kaptuk.

Ha e kiállítás értelmét keressük, mert részletes ismertetéséről le kell mondanunk, ugyanarra az eredményre jutunk, amelyet imént a Szinyei kiállítással kapcsolatban hangoztattunk. De hozzátehetjük azt is, hogy művészetünk ma már önmagára támaszkodva is fejlődésképes, ami egyáltalában nem zárja ki azt, hogy külső hatásoktól újra és újra megtermékenyüljön. Története eddig is azt mutatta, hogy ezeket a hatásokat mindig egészségesen tudta magába olvasztani, magyar művészet maradt. Bár néha késlekedve, mégis együtt haladt az idővel, kivetette magából az erőtlen epigonkodást, ám éppen úgy a megújhodás vágyából fakadt, de a művészet világától idegen kísérleteket is.