Húsz éves fennállását a Szinyei Merse Pál társaság a Nemzeti Szalónban rendezett kiállítással ünnepelte. Ez volt tagjainak hetedik együttes bemutatkozása. Ismert hozzáértésével Petrovics Elek rendezte.
Közönségünk ismét meggyőződhetett arról, hogy a társaság nem képvisel, amint hogy sohasem is törekedett erre, valamilyen egyetemes átlagos stílust, hanem a művészet szabadságának, az egyéni felfogás tiszteletének, a meggyőződés szentségének szolgálatában áll, amire Lyka Károly a tárgymutató előszavában joggal hivatkozott.
Húsz évvel ezelőtt alapították azok, akik a mester mindennapi társaságához tartoztak. Kezdetben negyven, majd aztán ötven tagja között a magyar képzőművészet és a vele foglalkozó irodalom kiválóságai foglaltak helyet. Tiszteleti, levelező és meghívott tagjainak sorába a magyar és külföldi képzőművészeti élet érdemes tényezőit választotta be. Kiváló művészeti alkotásokat és kitűnő magyar képzőművészeket jutalmakkal és díjakkal tüntetett ki.
Ezért alapította az évről-évre adományozható Szinyei-jutalmat, a Zichy Mihály grafikai díjat és a Nemes-alapítványra támaszkodó Szinyei tájképdíjat. A díjazottak sorában megtaláljuk mindazokat, akik az elmult húsz évben nemcsak szívvel-lélekkel, hanem tehetséggel is állottak be képzőművészetünk fejlődésébe.
Ezenkívül a társaság fiatal művészek számára is rendezett pályázatokat. Az első öt év alatt 80 művésznek juttatott díjat, ösztöndíjat és tanulmányi segélyt. Tizenöt év óta rendezi a fiatalok érvényesülésének elősegítése végett Tavaszi szalónjait, ahol eddig mintegy háromszáz művész mutatkozhatott be, akik között 13 külföldi ösztöndíjat és 28 díjat osztott ki.
Saját tagjainak műveiből a mostanival együtt hét kiállítást mutatott be Budapesten, hármat vidéken és kettőt külföldön.
Ápolta a Szinyei-kultuszt, az évenként tartott emlékünnepélyein tartott felolvasások pedig nem csekély mértékben járultak hozzá Szinyei művészetének kellő méltatásához. Tizenöt éven át kiadta a legszebb és legjelentősebb magyar képzőművészeti folyóiratot, a Magyar Művészetet, mely nyomdai kiállításával és tartalmával fel tudta venni a versenyt a gazdag és évszázados kultúrára támaszkodó Nyugat folyóirataival. Magyar és európai szellemű volt.
Ez a felsorolás eléggé meggyőzhet arról, hogy a társaság mindenképpen törekedett méltónak bizonyulni Szinyei emlékéhez és mint Jeszenszky Sándor találóan mondja a tárgymutatóban, "megmenteni valamit abból az eleven erőből, amelyet nagyszabású egyéniségek jelenléte képviselt a magyar művészi társadalomban".
A társaság tagjai, átérezve a jubiláris kiállítás nagy fontosságát, egytől-egyig iparkodtak, hogy legjava tudásukról tegyenek tanuságot. Ennek is köszönhető, hogy ez a tárlat nemcsak az eddigi híveket gyönyörködtette, hanem a társadalom olyan rétegeinek elismerését is kivívta, amelyek eddig nem voltak tisztában működésének nagy jelentőségével. Ebben természetesen az is közrejátszott, hogy időközben a magyar műélvező közönség felfogása megváltozott, a mai nemzedék nem hódol a tévesen értelmezett tradició ama jelszavainak, amelyek művészetnek csak a régebben elért eredmények utánzását tartják.
Sajnos, nincsen helyünk arra, hogy egyenként részletesen sorra vegyük a kiállítókat, pedig úgyszólván mindegyikük rászolgált erre. Csak annyit jegyzünk meg, hogy az idősebbek, Csók, Fényes, Glatz, Iványi-Grünwald, Kernstock, Koszta, Réti, Rudnay, Thorma, Vaszary, Beck Ö. Fülöp képviselte magas színvonalat a fiatalabbak, a férfikorban álló Bernáth, Berény, Egry, Pátzay, Szőnyi és társaik fenn tudják tartani. De közülök külön is felemlítjük Basch Andort, aki közeledik művészetének teljes kiérlelődéséhez.
