|
Kodály útja a népzenétől a vallásos zenéig
Lehet-e karácsonykor különb feladata a magyar zene szolgájának, mint felhívni kicsinyek és nagyok figyelmét arra a legszebb magyar karácsonyi muzsikára, mellyel Kodály zsenije ajándékozta meg a gyermeket. "Angyalok és pásztorok." Két énekkarra írt gyermekkórus. A benne felhasznált népi szöveg és dallam maga is remekmű. Ahogyan azonban Kodály ezt a népi anyagot beágyazza egy hatalmas zeneköltői koncepció egészébe: az valóban a nép és a belőle teremtő magányra kisarjadó művészegyéniség legfölségesebb összetalálkozása. És hogy a harmonia teljes legyen: a gyönyörü összetalálkozásból született zeneköltői álom maga is egy nagy összetalálkozást ünnepel.
A pásztorok éneke felcsendül. Ki is halljon álmában ilyen tisztán égi muzsikát, ki is ugorjon talpra szaporábban a magasba hívó hangok hallatára, ha nem ez az istenhátamögötti pásztornép, mely a szegénység mezítelenségében pihen a föld ölén! Elsőnek az öreg bojtárgazda ébred, ő ébresztgeti, ő sürgeti a többit.
A pásztorok feleszmélnek a csodára, de hát hol keressék maszületett kis királyukat? Az öreg pásztor úgy értette az angyalszóból, hogy "születése Betlehem". A bojtárok hangja dallamosan elringatózik az "angyalszón": így ringatja el a nélkülözés fiait a játszi szép remény... De már talpon az egész sereg, a pásztorokat nem tartja vissza éji sötétség, úttalan utak messzesége, egy szívvel-lélekkel, zárt kórusban harsogják: "Ne is késsünk semmit, csak induljunk, a nyerges szamárra felrakodjunk".
Valami félénk habozás azonban mégis lehalkítja hangjukat, nem a fáradtságtól, a hosszú úttól félnek, hanem saját üres kezüktől: "De mit vigyünk a gyermeknek, kit az égből kijelentnek?" - suttogják halkan, akadozva. Kell-e mondanunk, hogy tüstént előkerül a szegénység minden gazdagsága: a legvékonyabb szopránhangok kis tejecskét visznek, a mélyebbek sajtot-kenyerecskét, a bojtárgazda vastag altja meg hozza a báránykát. És újra harsog a dal: "Ne is késsünk semmit, csak induljunk, Betlehembe még ma eljuthassunk..."
Az égi fényesség bizony még így is meghökkenti a karácsony éjszaka boldog utasait. Mennél közelebb hangzik a mennyei glória, annál halkabban súgnak össze a pásztorok; nem is mennek addig tovább, míg egyiküket előre nem küldték: "Nézd meg Bandi, ott vagyon é? bízvást odamehetünk-é?" Mert igaz, hívták őket földöntúli hangok, de üdvözítőjükhöz, "királyukhoz" hívták őket és merhet-e mezítlábas ember király elé lépni? - Bizony hogy merhet!
Mert ez a királyi újszülött nem fényes palotában várja őket, hanem rongyos istállóban, ökrök, szamarak között. Hogyan felujjong a pásztorok szíve erre a hírre, hogy elönti szívüket valami nagy-nagy melegség, milyen mély meghatottság csendül ki dalukból: ŤJaj, ott fekszik a jászolban, bétakarva posztócskában!ť Királyt kerestek és egy jászolban fekvő, posztócskába takart kisdedet találtak, a szolgáló gyermekét, kinél semmi földi ragyogás, csak a mennyei fényesség virraszt.
És ahogy megtalálták ezek a szegény emberek, azonnal rá is ismertek, ráismertek királyukra, vezérükre, üdvözítőjükre a rongyokban, a szegénység és emberség királyára, megváltójára. Ajkukon egetostromló himnikus szárnyalással, lebírhatatlan, feltartózhatatlan lendületet vesz a dal: "Üdvözlégy, ó Jézus, kis királyunk, kit nagy szegénységben itt találunk, légy mindenkor mi oltalmunk, halálunkkor diadalmunk!" - és a földi hangok összefonódnak az égi hangokkal, feloldódnak az angyalsereg diadalittas Glóriájában. Égiek és földiek összetalálkozása, a nép összetalálkozása kiválasztott fiával, üdvözítőjével: egyik leggyönyörűbb látomása annak a nagy beteljesülésnek, mely klasszikus álomként ott lebeg minden földi küzdelem és fájdalom felett Kodály zeneköltészetében. Ebben a költői világban a magányos harcos mindig tragikus harcos. Győzelmét a próféta csak népével együtt, a magasba emelt, felébresztett, diadalmas egész emberiséggel együtt vívhatja ki. De ezt a diadalmas emberiséget csak az a szellem támaszthatja fel, ébresztheti fejedelmi öntudatára, amelyik az elárvult és elnyomott emberiség minden fájdalmát és szenvedését a magáévá tette.
Népe fájdalmával és szenvedésével terhesen emeli fel végszavát az elbukó harcos "Kádár István" énekében, elárvult nép jajszavától, özvegyek, árvák panaszától visszhangos a "Psalmus hungaricus" prófétájának forradalmi éneke. De a sötét felhőket bearanyozza a nagy álom: a nép meghallja, megérti, utánazengi a próféta-szavakat - a magányos harcos, így, a nép fiaként, diadalmasan emelheti fel szavát a népek istenéhez.
- És így, a nép fiaként, száll le hozzánk az isten fia, Jézus, a "Jézus és a kufárok" megrendítő viziójában. Mint valami mennyekből leszállt valódi népvezér, szikrázó haraggal csattogtatja ostorát a kufárok közt, dönti fel a pénzváltók asztalait. De ahogy felemeli átszellemült szavát, látjuk, mint veszik körül magasztos alakját a szegények és elnyomottak sápadt seregei, halljuk, hogyan rebegik, majd hogyan harsogják utána az igazság szavait.
Egy Kodály elérkezhetett népén keresztül ehhez az ezerarcú vallásos költészethez is. Felcsendíthette azt tisztán, harsányan csengő gyermekhangokon, melyek az egyházi év ünnepeit együtt ünneplik a rügyező, fakadó, érő vagy behavazott természet ünnepeivel. Kereszténység és pogányság határtalan, szabad életté szövődik itt egybe, biblia, egyház, sőt szertartás és dogma is úgy hallatja szavát, ahogy a nép képzeletében friss, forró, közvetlen életté elevenedik. Valóban a természet itt templom és a templom természet... Ennek a néphezkötött és épen ezért olyannyira kötetlen vallásos zenének látszólag semmi köze sincs a szigorúbb értelemben vett egyházi zenéhez. Valamit azonban nem szabad elfelednünk: Kodályt nem pusztán a szabadság, az ősi elementáris megnyilatkozások vágya vezette a néphez. Az ő vágya továbbszállt a klasszikus harmónia, lekerekítettség, teljesség felé. A "Székelyfonó" költője épen azt a teremtő-formáló erőt látta meg a parasztemberben, mely évszázadok titokzatos műhelyében, a legszűkösebb életkörülmények között is, az életet - a bölcsőtől a koporsóig, az elbujdosástól a hazatalálásig - a maga egészében, mint valami tökéletesen lekerekített, harmónikus egységet ragadta meg.
Így ismerte fel a népdal "esztétikai lakonizmusában" a nagy klasszikus muzsikák tömör nyelvének ikertestvérét; így fonódott össze nála a néplélek zenélő világa a zene legnagyobb, legteljesebben beérett klasszikus kulturáival. Kodály tehát nemcsak a "barbárt" fedezte fel a népben, hanem a benne rejlő hellént is. Mert ő benne is, az ő magányos, küzdelmes költőlelke mélyén is egy őshellén álom szövődött: a töredékes, szétforgácsolt életek nagy, örök beteljesedésének álma.
Megírja azt a "Pange lingua"-t, melyben a legkeresetlenebb, legegyszerűbb bensőség a rituális forma legfőbb előkelőségével párosul. Megírja azt az "Ave Maria"-t, melyben a "barbár", "ázsiai" pentatónika az öreg Verdi legszűziesebb melódiáinak nemes-édes dallamosságával versenyez. Megírja a magyar-népi és az európai-keresztény kultúrák összetalálkozásának legmonumentálisabb himnuszát: a "Budavári Te Deum"-ot.
De gyermekeink, akik ajkukra veszik ezt az éneket, talán megtanulják belőle, hogyan kell elindulni az álmok után, frissen, bátran, akárcsak azok az egyszerű pásztorok, akiknek nem földi fény, csak egy messzi égi csillag volt a vezetőjük, akik megtalálták üdvözítőjüket és felismerték a királyt rongyos istállóban, jászolban, nagy szegénységben is... A mostani süllyedő világban, magyar gyermekek, valóban nem kaphattak értékesebb karácsonyi ajándékot ennél az éneknél. Ne is késsetek semmit, csak induljatok, a csillag tiszta fénye után...
Tóth Aladár |