|
Az ember tragédiája és a film
Az ember tragédiája, mint az egyetemes magyarság első világfilmje. - Varga István ilyen cimű tanulmánya megható lelkesedéssel veti fel azt a gondolatot, hogy Az ember tragédiája, szerinte a világirodalom legnagyobb vonalú, vetélytárs nélkül való alkotása, filmre kerüljön, még pedig mint a magyar nemzet kollektív műve. A Paulay Ede és Hevesi Sándor emlékének szentelt kis mű minden túlzásával is gondolatkeltő és lebilincselő; ezért méltán megérdemli, hogy ne tünjék el nyomtalanul a brosürák áradatában. A Tragédia megfilmesítése régi magyar óhaj.
Évtizedek óta kísért a magyar lapok filmrovatában. Valamikor Reinhardt figyelmét akarták ráirányítani e magyar remekmű szépségeire; de Reinhardt nem szereti a Tragédiát; színrehozatalának gondolatával sem foglalkozott, akármennyire is nógatták ez irányban magyar barátai; filmesítésére sem gondol. Korda Sándor fénykorában komolyan szó volt a Tragédia angol filmváltozatának elkészítéséről.
A megvalósulás annál inkább tetszett lehetségesnek, mert Bíró Lajos, Korda munkatársa, nagy híve a Tragédiának. Madách örökéletű drámai költeményének megfilmesítése néhány millió pengőbe kerülne, ami dollárban, vagy pláne angol fontban nem is látszik olyan elérhetetlen összegnek. A probléma nehézsége az anyagi eszközök megszerzésén kívül főleg abban rejlik, hogy a Tragédiának még nem akadt olyan ihletett átdolgozója, aki a művészi film követelményeivel össze tudta volna egyeztetni azt a szempontot, hogy a költői mű integritásán csorba ne essék.
Tartalmának átvetítése a színpadra, rádióba sok engedménnyel jár. Igaz, hogy a Tragédia nemcsak egészében, hanem részeiben is nagy. Ezért elbírja a színpadi megcsonkítást is. Ennek példáját legutóbb a berlini Volksbühne előadása mutatta, amelyből kimaradt a Kepler-jelenet, a falanszter, a világűr és az utolsó ember jelenete. Még így is nagy sikere volt az optimizmusba hajlított töredéknek. Kihagyásokkal játszották a Tragédiát a bécsi és müncheni rádióban is; így is erősen hatott.
A Tragédia színpadi és rádióelőadása azonban nem öncél. Inkább csak arra való, külföldön tudniillik, hogy ráfordítsa az emberek figyelmét a magyar remekműre. Captatio benevolentiae az irányban, hogy olvassák el az eredeti szöveget. A Tragédia-filmnek, még a legnagyobbszerűnek és legnagyszerűbbnek is, ez lenne az igazi rendeltetése. Varga István a Tragédiának csak színpadi és rádióelőadásait tartja kiábrándítónak; másként ítélkezik a Tragédia megfilmesítésének művészi értékéről.
Azt mondja: ha hangosfilm nem volna, fel kellene találnunk a Tragédia megelevenítésére. Szerinte soha, semmiféle művészi alkotás nem egyesítette még magában annyira a tiszta irodalom és a tiszta filmszerűség egymástól legtöbbször egészen távolálló követelményeit, mint a mi Tragédiánk. Ha igaz ez, ha Madách mint Varga István állítja, szinte megérezte azt a jövőbeli olyasféle technikai lehetőséget, amely alkalmassá teszi a Tragédiát a tökéletes megelevenítésre, akkor a Tragédiát meg lehet és meg is kell filmesíteni. De igaz-e ez? Milyen stílust követel meg a Tragédia megfilmesítése? - Már a némafilm korszakának nagy rendezői ráeszméltek arra, hogy a film nem lehet csupán színpadi művek áttranszponálása. Az ábrázolásnak sajátos műfaja a film. Egészen új eszközökkel dolgozik a film, egészen új hatásokat ér el. A némafilm új vizuális kultúrát hozott; a hangosfilmben ez csupán némi engedményt tett a fogalmak világának azzal, hogy valami teret engedett az emberi beszédnek.
Az ember tragédiája megfilmesítésének legfontosabb problémája abban rejlik, hogy áttehető-e ez a legmagasabb fogalmi kultúraalkotás a vizuális kultúra terébe, és ha igen, milyen mértékben sikerülhet ez? Ez a probléma igen nehezen oldható meg, vagy talán egyáltalában nem. Első látszatra a Tragédia azért alkalmas egy óriási méretű film megteremtésére, mert olyan grandiózus jelenetek sorába tömöríti az emberiség történelmét, melyek a színpadon csak szegényesen rendeződhetnek, a szabadtéri színpadon is nem eléggé nagyszabású módon, a filmben azonban remekül oldhatók meg, persze kellő anyagi és művészi felkészültséggel.
Ezek a jelenetek azonban, amelyek a kollektív emberiség történelméről jelenthetnek ki fontos tudnivalókat, a filmben nem lehetnek tulajdonképpen egyebek, mint művészileg megrendezett híradók tömegfelvonulásokról, lázadásokról, udvari életről, a vásári életről, az elgépiesedés korszakában folyó munkáról. Ezek egymagukban gyönyörű képek, de nem árulnak el semmit a Tragédia eszmei tartalmáról, az egyéni és kollektív élet korszakainak változásáról, az emberiség fejlődésébe vetett hitnek hiábavalóságáról. Melyek azok a madáchi mondatok, amelyeket ezekben a tömegjelentekben el lehet mondani?
És eme, mondjuk, hogy helyesen kiválasztott sorokat nem kell-e majd áthidalni más kontársorokkal, Madách-pótlék sorokkal? E nagy jelenetekbe kellene beágyazni Ádám és Éva sorsát. De hogyan? A színek sorozatában egyéni sorsa az egész Tragédiában legfeljebb ha Ádám-Keplernek van; ez a kis emberi Tragédia talán megoldható filmszerűen. Itt változatos képekkel dolgozhatna a rendező; egyszer Keplert mutatná meg, ahogyan a csillagokat vizsgálja, máskor Borbálát, Keplerrel, aztán az udvaronccal. Felnagyíthatná az arcokat, remek atmoszférát teremthetne.
Mit kezdjen azonban már Tankréd és Izora jelenetével? Itt legfeljebb Lucifer és a komorna epizódjával tarkíthatná a folytonosan két ember között lefolyó történést, amelyet akármilyen hangulatos, de mégis csak naturalisztikus légkörrel vehetne körül. Naturalisztikus, bár stilizált lenne az ég, a paradicsom, meg a világür is, a falanszter és minden egyéb. Mert csak ez a naturalisztikus légkör bírja el azt, hogy felhangozzanak a madáchi remekmű verssorai, az égben és a földön egyaránt.
Ez a naturalisztikus, felnagyított ádámi ábrázat mindig eszünkbe juttatná ugyan, hogy álmok elevenednek meg előttünk, de még nem oldaná meg az álomszínek stílusát. Ez a stílus, persze, nem lehetne más, mint egészen az irrealitásig felfokozott expresszionizmus. Attól a pillanattól kezdve, hogy feldereng a Tragédiában Egyiptom, egészen az eszkimó nő utolsó mozdulatáig. A színpad és a színházi látogató még elbirhatja valahogyan azt a stílustörést, hogy az álomjelenetek naturalisztikus eszközökkel kelnek életre; a modern világítási lehetőségek ezt a naturalizmust legfeljebb ha enyhíthetik, de nem módosíthatják; a színpadi előadásnál bele kell törődni abba is, hogy a madáchi szöveg, akármennyire komprimált, mégis csak jól megszerkesztett, tulajdonképpen reális és értelmes emberi beszéd.
A film naivabb, kollektívebb publikumtömege számára az álom csak akkor valószerű, ha kavargó, álomszerűen megvilágított, torz, sokdimenziójú, folytonosan változó színtereken álomszerűen mozgó és egymásba folyó emberek ágálnak. A mai filmrendezői művészet ezt kitűnően meg is tudja csinálni. Ennek az álomvilágnak szereplői nem mondhatják el a kimért, bár lángeszű madáchi sorokat! Ha pedig nem igazán álomszerűek ezek az álomszínek, akkor a film hideg, művészietlen, hazug és primitív lesz.
Mohácsi Jenő |